LÁTOGATÓK:
Szeptember
Putyin Bajnoka Díjat kapott a Debreceni Egyetem
Putyin Bajnoka Díjat kapott a Debreceni Egyetem
Lehet, hogy már nincsenek magyar egyetemek a világ élvonalában, de így is van mire büszkének lenni:
Az ironikus kitüntetést egy csehországi, uniópárti civil szervezet, az European Values osztotta ki. A díjat Vlagyimir Putyin orosz elnök díszpolgári címével és „az akadémiai függetlenség hiányával” érdemelte ki a magyar egyetem.
A szakmai zsűri a Putyin-párti munkát egy 5-ös skálán 4,3-re értékelte. A zsűrinek van egy magyar tagja is, a Political Capital ügyvezető igazgatója, Krekó Péter.
Forrás: index.hu 
Aki megmentette a Világot
Bár az olyan sztorik, hogy jön egy ember, aki egyedül megmenti a világot a pusztulástól, általában a hollywoodi filmek felségterülete, Stanislav Petrov 1983-ban valóban megmentette a Földet a nukleáris apokalipszistől, méghozzá teljesen egyedül.
Petrovnak ráadásul ehhez nem kellett sem aszteroidákat robbantgatni, sem felfedezni egy vírus ellenszerét, mindössze annyit csinált, hogy
nem csinált semmit!
Ez normális esetben nem számítana különösebb hőstettnek, velünk például napi rendszerességgel előfordul, hogy nem csinálunk semmit, mégsem mentjük meg a Földet, csakhogy Petrov történetesen a Szovjet Hadsereg alezredese volt, és az első vonal egy ellenséges rakétatámadás esetén: ő felügyelte azt a vészjelző rendszert, ami jelezte, ha az Egyesült Államok atomcsapást indít a Szovjetunió ellen.
De pörgessük vissza az időt egészen 1983-ig....
1983 ősze az egyik legfeszültebb időszak volt a hidegháború történetében. Először is Reagan elnök vezetésével az amerikaiak bekeményítettek. Az SS-20-asok kelet-európai telepítésére válaszul megkezdték a Tomahawk cirkáló-, és Pershing II közép hatótávolságú rakéták nyugat-európai telepítését, és az addigi „kölcsönös megsemmisítés” doktrínája helyett egyre gyakrabban jelent meg az amerikai közbeszédben a „korlátozott atomháború”.
( ... MAD doktrína: a MAD angol mozaikszó, a Mutual(ly) Assured Destruction rövidítése, magyarul a „kölcsönösen biztosított megsemmisítés” elve. Lényege, hogy az atomháború mindkét fél teljes pusztulásával járna, emiatt nem lehetne győztes, s így azt nincs is értelme megindítani. A mozaikszó egybecseng az angol mad („őrült”) kifejezéssel. ...)
Ezzel szemben a másik oldal szénája igen csehül állt. Az orosz felső vezetés tisztában volt vele, hogy nem képesek lépést tartani az amerikai katonai potenciállal, ráadásul a hadiipar aránytalanul nagy terhei kezdték megroppantani a gazdaságot. Komolyan féltek attól, hogy az ellenség már birtokában van azoknak az eszközöknek, melyekkel egy atomháborút képes a Szovjetunió egyoldalú elpusztításával megvívni. A félelmeket erősítették azok a hírszerzési jelentések is, melyek szerint a NATO novemberben „Able Archer 83” néven egész Nyugat-Európára kiterjedő vezetési gyakorlatot készült végrehajtani, és ennek keretében egy katonai konfliktus eszkalációját és a nukleáris csapást is szimulálni akarták.
A nemzetközi feszültség tovább nőtt, miután 1983. szeptember 1-én az oroszok az Ohotszki-tengerbe lőtték a koreai légitársaság KAL 007 jelzésű Boeing 747-esét, a gépen tartózkodó valamennyi utas és a teljes személyzet (269 ember) halálát okozva.
Petrov alezredes elemzőként dolgozott a korai rakéta előrejelző rendszer Szerpuhov-15 kódjelű központjában, úgy 85 km-re dél-nyugatra Moszkvától. 1983 szeptember 25-én az akkor 44 éves Petrov volt az ügyeletes tiszt a Szerpuhov-15-ön. Az ügyeleti szolgálat nem a lázas tevékenység színtere volt: a kezelők rá-rápillantottak az előttük sorakozó rendszerállapot-monitorokra, meg a falon lévő hatalmas USA-térképre, majd csendben unatkoztak tovább.
Szeptember 26-án hajnali 4-kor viszont az idillnek a szirénák éles vijjogása vet véget. A képernyőkön vörösen pulzált a «СТАРТ» (indítás) felirat, a térképen kigyulladó lámpa pedig azt jelezte, hogy az Amerikai Egyesült Államok területéről egy Minuteman III-as interkontinentális ballisztikus rakétát indítottak. Saját bevallása szerint főhősünknek legalább 15-20 másodpercébe telik mire az agya rebootol és eszébe jut, hogy melyik galaxisban van, meg hogy csinálnia kéne valamit. Márpedig gyorsan, mert ha az a kilőtt Minuteman a valóság, akkor 20, max. 25 perc múlva már potyogni is kezd az első három 350 
kilotonnás töltet a Szovjetunióra (más célpont ugyebár szóba sem jön ekkortájt). Addig a fejeseknek még meg kell hozniuk a stratégiai döntést, majd beizzítani és elindítani a válaszcsapás rakétáit, amire a legjobb esetben is kéne összesen vagy 15 perc, úgyhogy a létező összes szabályzat és utasítás azt az igen egyszerű instrukciót adja, hogy az ügyeletes ilyen esetben ne tétovázzon, hanem azonnal nyomja meg az állomás rendszergombját. Ezzel elektronikus jelentést küld a hadászati rakétacsapatok operatív központjának a történtekről, amit ha szükséges a közvetlen távbeszélő vonalon még szóban kiegészíthet, és annyi: a labda innentől már nem az ő térfelén pattog. Petrov azonban nem csapkodja a rendszergombot, hanem első bénultságából ébredve lázas ellenőrzésbe kezd: vizuális megerősítés – negatív (de lehet hogy a rakéta már elhagyta a műhold látóterét), rádiólokátoros megerősítés – negatív (de a kilövés helye jórészt kívül esik a radarok hatótávján, másrészt egy rakéta esetében az érzékenységük messze van a megbízhatótól). Ezt követően a stábbal kétszer lefuttatja a teljes rendszerdiagnosztikát, de semmi: a rendszer optimálisan működik, a kilövés valószínűsége: 2 (a legmagasabb érték), az idő meg telik, úgyhogy ideje lenne a gombbal foglalkozni. Ám ekkor Petrov olyat tesz, amit egy hasonló beosztású szovjet tiszttől kevesen várnának el: megszegi az összes létező szabályzatot, és a nagy piros helyett egy sokkal szerényebb külsejű «УДЛ» feliratú gombot nyom le. Hogy ez miért meglepő? Mert а kérdéses felirat az «удалить» orosz ige rövidítése, a gombot pedig a mai klaviatúrákon „Delete”-ként címkézik. A meglepő döntést pedig mindössze Petrov józan esze diktálja. Elemzőként száz százalékig biztos abban, hogy egy globális 
atomháború nem kezdődhet egyetlen rakétával, mert ennek nincs semmi értelme. Három töltettel ugyanis nem lehet kiiktatni a totális válaszcsapást, így a kezdeményező nagyhatalom csak a saját biztos pusztulását okozná. Eltelik úgy másfél perc, a résztvevők pulzusa már majdnem lecsökken 180-ra, amikor ismét felsikoltanak a szirénák. Az indítás helye ugyanaz, minden ugyanaz: vizuális és lokátoros megerősítés nincs, a rendszer jól működik, a valószínűség 2. Nagy különbség viszont, hogy a képernyőkön már a «РАКЕТНОЕ НАПАДЕНИЕ» (rakétatámadás) felirat villog, a számítógépek szerint ugyanis további négy rakétát lőttek ki a Szovjetunióra. 15 töltet már nem kevés, az már tényleg lehet a háború kezdete, de Petrov nem hagyja magát letéríteni a választott útról. Egy igazi háborúban tucatjával kellene indítani a rakétákat, és az összes bázisról egyszerre: második alkalommal is törli a riasztást. Innentől már nincs más dolga csak várni úgy félórát, hogy kiderüljön benézte-e a szitut. Ha igen, akkor sincs nagy gond: felelősségre vonására már nem fog sor kerülni…
A különböző műszerek, radarok és jelentések végül igazolták reményeit és kiderült, hogy nincs semmilyen amerikai rakéta. Háromszor is leellenőriztette az adatokat, míg végül ő maga is megnyugodott. Türelme és hite végül megakadályozta, hogy a Szovjetunió téves információkra alapozva elhamarkodott döntéssel atomháborút indítson el. Mint később kiderült, az amerikai kontinensre is rálátó előrejelző rendszer tévesen a sűrű felhők között fel-felbukkanó nap csillanásait vélte rakétának azonosítani.
Epilógus… De mi történt hősünkkel, miután megmentette a Világot? Votyincev vezérezredes, a szovjet rakéta- és űrvédelmi csapatok parancsnoka, kezdetben igen hálás volt beosztottjának, ám rendkívül kínos lett volna a szovjet katonai vezetés számára, ha Petrov döntése nyomán kiderül, hogy a szovjet rakéta előrejelző-rendszer tökéletesen működésképtelen volt a döntő pillanatban. Így aztán se kitüntetést, se dicséretet nem kapott, és amikor egy év elteltével Petrov elérte a nyugdíjkorhatárt, nem marasztalták. Katonai szolgálatát követően csendes magányban élte életét. A történet 1998-ban került nyilvánosságra, mely után az Egyesült Államok és lakosai szemében igazi hősnek számított. 2006-ban ENSZ New York-i székházában átvehette a nemzetközi Világpolgárok Közösségének díját, 30 évvel történelmi tette után, 2013-ban, pedig megkapta a Drezdai-békedíjat. A díjátadón „Oroszország Hangjának” a következő interjút adta:
— Önnek ez már a harmadik nemzetközi kitüntetése, de vannak-e orosz kitüntetései e hősi tettért?
— Ez nem hőstett. Munkámat végeztem, nem cselekedtem semmi hősieset, nem érzem magamat úgy, hogy hős lennék.
— Egyik interjújában azt mondta, hogy ’83-ban Önt ki akarták tüntetni, de aztán mégsem került erre sor. Vajon mi okból?
— 1984 újéve előtt a Haza szolgálatáért érdemrend harmadik fokozatát kaptam meg, de ennek semmi köze azokhoz az eseményekhez. Egyszerűen a rendszert a kísérleti-harci üzemmódból harci üzemmódba helyezték át, és ezzel kapcsolatban kitüntettek mindenkit, aki részt vett a rendszer kialakításában.
— De mi történhetett volna, hogy ön szeptember 26-ra virradó éjjel másként jár el?
— Tömeges rakétacsapás mindkét fél részéről azt jelenti, hogy az az ország, amelyik elsőként támadott, 27 perccel később pusztul el, mert ugyanis amint az az ország, amelyik ellen a támadás irányul, észleli ezt, azonnal kilövi saját rakétáit.
— Ha pedig Ön úgy látta volna, hogy ez nem vaklárma, akkor hogyan fejlődtek volna az események?
— Nem mondhatom meg, hogy mi lett volna tovább, azt tudom csak, hogy történt valójában.
— Napjainkban ilyesmi lehetséges?
— Már nem, mivel kellő intézkedéseket foganatosítottak, számításba vesszük ezt az eshetőséget és amikor ilyesmi megtörténik, az űrben lévő megfigyelő berendezések inaktiválják a rakétaindítást.
— Vagyis a modern korai észlelési rendszerek gyakorlatilag ideálisak?
— Bizonyára ez amolyan mítosz, hogy léteznek ideális rendszerek, ideális rendszerek nem léteznek.
— Hogyan írná le azt a szeptember 26-ra virradó éjszakát?
— Rengeteg emóció, nagyon sok. Amikor ilyesmi a gyakorlatokon volt, számunkra ez nem volt váratlanság, így rutinos munkahelyzet, beszélgetések, egyszer pedig csak megszólal – hát ez már nem a gyenge idegzetűeknek szólt. Sokk, meghökkenés, tétovaság, mindez egykönnyen pánikká nőhet, de én az még csírájában elpusztítottam.
A Világ megmentője május 19-én halt meg, 77 évesen, teljesen észrevétlenül, de halálhírét csak most hozták nyilvánosságra. (2017.09.19)
Források: