Február

Amikor egy magyar orvos műtéte módosított a trianoni határokon

97 éve egy magyar orvos műtéte módosított a trianoni határokon

97 évvel ezelőtt, 1924. február 15-én került sor Magyarország utolsó máig érvényben lévő területi növekedésére – ekkor „tért haza” ugyanis a Népszövetség döntése értelmében két magyar falucska, Somoskő és Somoskőújfalu Nógrád-vármegyében, amihez mesébe illő módon egy sikeres műtét vezetett el. De ugyanezen döntéssel sikerült négy év csehszlovák uralom után a macskakövet is Magyarország számára megmenteni.

A „Palóc Olümposzon”

A trianoni békeszerződés 27. cikke írta hosszasan körül Magyarország új határait. Annak ellenére, hogy a békeszerződést törvénybe foglalták, az elkövetkezendő években több népszavazásos határkiigazításra került sor, zömmel hazánk javára.

Ezek döntő többsége – tizenegy falu és Sopron környéke – az Ausztriának juttatott terület kárára történt 1923 márciusáig bezárólag; ám a magyar diplomáciának sikerült egy erősebb hatalom ellen határkiigazítást kieszközölnie, mégpedig a győztes fölényben lévő fiatal köztársaság, Csehszlovákia ellenében.

A trianoni békeszerződés sok színmagyar településhez hasonlóan Somoskőt és Somoskőújfalut is Csehszlovákiához csatolta – ám a történet itt nem ért véget. Tudni kell hozzá, hogy a tájat adó Karancs-hegység (szlovákul: Mučínska vrchovina) vulkanikus kőzetének köszönhetően meghatározó volt a környéken a szén- és a bazaltbányászat.

Már a 19. századtól sok befektetni vágyó budapesti vásárolt birtokot a Mikszáth által „Palóc Olümposz” névre keresztelt hegyen, köztük volt Prof. Dr. Krepuska Géza egyetemi tanár is. A Szent Rókus Kórház fül-orr-gégész professzora 1905-ben vett magának egy 2107 holdas birtokot Somoskő és Somoskőújfalu határában, ahol kőzet- és ásványgyűjtő hobbijának is élhetett.

A pesti kutatóorvos birtoka virágzott a rajta lévő bazaltbányával együtt, amikor 1920. egy júniusi reggelén arra ébredt, hogy birtoka már egy másik ország területéhez tartozik. Bár a békeszerződés „kőbe véste”, hogy a győztes államok „új lakosai” vagyonukban nem szenvedhetnek kárt, a bányák államosítása mindenesetre a feje felett lógott.

Krepuska nemcsak korabeli lokálpatriótaként érezte a saját bőrén is Trianont, de Nógrád-vármegyéhez kötötték ott töltött gyerekkorának emlékei is. Az érthetően elkeseredett kutatóorvos el is panaszkodta bánatát a környezetében mindenkinek, kollégáknak, ápolóknak, sőt a pácienseknek is. Ekkor szólt bele a történetbe a véletlen.

Az angol beteg meggyógyul

A békeszerződés 29. cikke a  részletes határkijelölést úgynevezett nemzetközi „határrendező bizottságok” feladatául tűzte ki. A magyar-csehszlovák határ esetén a bizottságban a két érintett ország delegáltjain kívül az Egyesült Királyság, Franciaország, Olaszország és Japán képviselője foglalt helyet. A magyar-csehszlovák határrendező bizottság, bár Brnóban alakult meg, székhelyét folyamatosan váltogatta a csehszlovák és a magyar oldalon, ugyanis munkájának a helyszíni szemle szerves része volt.

A határrendező bizottság egyik angol tisztje éppen Budapesten volt, amikor súlyosan megbetegedett, és Magyarország akkori legjobb fül-orr-gégészéhez, Dr. Krepuska Gézához ajánlották be. Miután Krepuska a tiszt (a legenda szerint gyógyíthatatlan fül-, vagy gége-) betegségét sikeresen megoperálta és kikezelte, rábeszélte, hogy az antant-bizottság tagjai szálljanak ki a helyszínre és nézzék meg a két falut.

Velük ment a Rimamurányi Vasmű igazgatója, Lipthay B. Jenő és dr. Aurel Pál jogász is. A Somoskőújfaluban sétáló antant tiszteknek javasolták, hogy próbáljanak meg szóba elegyedni bárkivel az utcán – szlovákul. Miután az 1910-es népszámlálás a majd’ kétezer fős faluban mindössze tizenöt szlovák anyanyelvűt talált, ez nem sikerült. A bizottság tagjai előtt állítólag ekkor vált világossá, hogy ez egy színmagyar falu.

A Budapestre visszatérő bizottság tárgyalásokat kezdeményezett a helyzet tisztázására, ami egy hosszas procedúra kezdetét jelentette. A határkijelölő bizottság szavazattöbbséggel hozta meg döntéseit, így – lévén, hogy hat képviselőből állt – szavazategyelőség is előfordulhatott. Bizakodóan tekintett a magyar fél a francia miniszterelnökről elnevezett Millerand-levélre is, ami a határrendezésnél különböző előnyöket helyezett kilátásba a magyar fél részére.

A magyar határmegállapító bizottság a tárgyalások során etnikai-néprajzi és gazdasági érveket sorakoztatott fel Somoskőújfalu és Somoskő, valamint a Krepuska-birtokon fekvő bazaltbánya Magyarországhoz tartozása mellett. Tánczos Gábor altábornagy, aki a magyar érdekeket képviselte, azzal érvelt, hogy az irányadó vélelem szerint Magyarország városai és különösen Budapest kövezésére a badacsonyi bazalt nem, csupán a somoskői bányában kitermelt kő alkalmas, de természetesen felhívták a figyelmet a térség színmagyar voltára is.

A diplomácia porondján

A bizottság 1922. márciusi ülésén az angol mellett csak a japán (és természetesen a magyar) delegált óhajtotta Somoskő és Somoskőújfalu visszatérését, ami szavazategyenlőséget eredményezett. A bizottság így felterjesztette a kérdést a Nagykövetek Tanácsához, amely kitért a döntés elől és a vita eldöntését a két országra bízta.

A magyar követeléseket a csehszlovák fél annak ellenére nem fogadta el, hogy az csak Somoskőre korlátozódott ekkor. A kérdés így ismét a Nagykövetek Tanácsához került, amely innen még feljebb dobta az ügyet, a Népszövetség elé. Ehhez a magyar fél kifejezetten ragaszkodott is, a Nagykövetek Tanácsa ugyanis nem a vesztes országok javát szolgáló döntéseiről volt híres.

A világszervezet 1923. április 23-án hozta meg a várva-várt döntést, amelynek értelmében visszakerült Magyarországhoz Somoskő és Somoskőújfalu, a környék bazalt és szénbányáinak egy részével együtt. Magyarország megkapta emellett a kitermelési jogot arra a bazaltra vonatkozóan, amely Somoskő határának Csehszlovákiához ítélt részén található – ilyen bánya volt Krepuska professzor birtokán is. A bányák bonyolult tulajdonjogi viszonya ellenére a magyar fél járt jól: a magyar tulajdonosoknak joguk volt fejleszteni, bővíteni bányáikat, sőt vasútvonalat is építtettek, amelyen vám- és illetékmentesen hozhatták be a bazaltot.

Ilyen volt például a határtól 9 kilométerre fekvő Macskalyuk-Somoskői kőfejtő is. A „klasszikus” kocka alakú bazaltköveket bizonyára mindenki ismeri – a 19-20. század fordulóján, az aszfaltozás korszaka előtt ezzel kövezték le a magyar, sőt bécsi utakat is. Ezeknek az ismertebb neve a macskakő, amely a különös sorsú macskalyuki kőfejtőről kapta a nevét. A salamoni döntés következtében a palócföldi bazaltbányák egészen a második világháború végéig elláthatták Magyarország városait, utait.

A Népszövetség megoldást talált a vasútvonalakra oly éhes csehszlovák delegáció igényeinek kielégítésére is: a somoskői vasútállomást közös magyar-csehszlovák használatba rendelték, ahol a csehszlovák vonatokat szerelhették és parkoltathatták. Mind a bánya, mind a vasútállomás magyar, illetve csehszlovák személyzete külön, évente megújított fényképes igazolvánnyal léphette át a határt nap mint nap.

A bányák és a vasútállomás használatának „elcseréléséhez” a világszervezet döntése mellett a két kormány együttműködése és beleegyezése is kellett. A komprommisszumos döntés részeként az állomásfőnök magyar, míg a bányaigazgatók csehszlovák állampolgárok voltak.

Trianon rugalmas határai?

A trianoni határok Népszövetségi Tanács általi módosítása 1924. február 15-én lépett hatályba: aznap írták alá a két állam kijelölt illetékesei a helyszínen az átadási iratokat.

A kormányzó és a kormány képviseletében jelen lévő dr. Sztranyavszky Sándor Nógrád- és Hont-vármegyei főispánt és a bevonuló zenész-bandériumokat üdvrivalgás fogadta.

Krepuska professzor elégedetten vendégelte meg a városba érkező félszáz prominens személyt. A somosi Krepuska-kastélyban vacsorázók ekkor örömükben egymillió koronás adományt bocsátottak a falu templomorgonájának felújítására.

Magyarország így 1924-ben néhány bazaltbánya használati jogával, 15 km²-nyi területtel és kétezer-ötszáz lélekkel gyarapodott, akiknek 97%-a volt magyar anyanyelvű.

Hosszas huzavona után mégiscsak bebizonyosodott, hogy a trianoni határok nem kőbe vésettek, amit nemcsak a nyugat-magyarországi visszacsatolások, hanem a Salgótarján környéki határrevízió sikeressége is megmutatott.

De bármilyen örömöt is okozott a döntés, a húszas évek komor hangulatán ez mit sem változtatott. Talán ezért is merült feledésbe a nógrádi határrevízió, egészen a kilencvenes évekig.

Szlovák vár – magyar falu

A kompromisszum tehát azt jelentette, hogy Somoskő és Somoskőújfalu esetében az etnikai és a gazdasági érveket a magyar, míg a közlekedési és a katonai szempontokat továbbra is a csehszlovák fél javára érvényesítették. Ebből következően a környékbeli magaslatok – így a híres somoskői vár – maradtak a csehszlovák államnál.

Bár a várat a Rákóczi-szabadságharc utáni várrombolások során felgyújtották, viszonylag ép maradt. Annak ellenére, hogy alig 50 méter választja el a legközelebbi háztól, 1924 óta szögesdrót várta az arra sétálókat – csak egy 20 kilométeres kerülővel lehetett a faluból a legközelebbi határátkelőn át a várba felsétálni. Az első bécsi döntés után a vár ismét Somoskő része lett, de 1947-ben, a „második Trianon” után megint a határon túlra került. Ekkorra szűnt meg végleg a Krepuska-bánya államközi jellege is.

Somoskő és Somoskőújfalu 1977-ben Salgótarjánhoz került. 1999-ben jelképes napon, a visszatérés 75. évfordulóján nyitotta meg a februári hidegben a szlovák és a magyar fél a somoskői várnál a határátkelőt, miközben a Somoskői Váralja Egyesület elsőként emlékezett meg az addig elfeledett eseményről. Így közel hét évtized után a közeli utcák lakói bár útlevéllel a kezükben, de már kerülő nélkül látogathatták a magaslatot.

Salgótarján és a 2006-tól ismét önálló Somoskőújfalu már több mint egy évtizede ünnepli február 15-ét. Az európai integrációs folyamat pedig megoldani látszik a somoskői vár problémáját is. Mióta Magyarország és Szlovákia csatlakozott az Európai Unióhoz, majd a Schengeni Egyezményhez, a határt ma már csak egy tábla jelzi.

A faluban ma népszerű túraútvonal vezet – immár megálló nélkül – a várhoz és parkosított dombjához, ahol magyarul köszönnek az utazóra a jegyszedőpult mögül. A közeli Sátorosbánya (szlovákul: Šiatorská Bukovinka) – ahova a vár ma jogilag tartozik – pedig uniós forrásokból igyekszik a turizmus számára vonzóbbá tenni a 13. századi erődítményt. Somoskújfalun 1924. február 15-re emlékezve emelték a „Hazatérés Emlékművét”, míg Krepuska Gézának ugyanott általános iskola viseli a nevét, Somoskőn pedig emlékművel tisztelegnek a fül-orr-gégész tudós előtt.