Március

Vorkuta, a sztálini múlt árnyékában

Vorkuta, a jégbe fagyott világ, a sztálini múlt árnyékában

Bányászváros Oroszország európai részén, a Komi Köztársaságban, Moszkvától 1900 km-re északkeletre, a városnak nevet adó Vorkuta folyó partján terül el. Építkezésein és bányáiban a Gulag lágerrendszer több tízezer rabja dolgozott. Lakossága: 70 548 fő, a 2010. évi népszámláláskor.

Mintegy 150 km-rel az északi sarkkörön túl az örökké fagyott talajon épült. A hatalmas kiterjedésű pecsorai szénmedence legjelentősebb lelőhelyének központja.

Vorkuta szubarktikus klímája rövid, hűvös nyarat és nagyon hideg, száraz telet jelent. A februári átlaghőmérséklet −20 °C, a júliusi 13 °C. A valaha mért legalacsonyabb hőmérséklet −52 °C (1978. december), a legmagasabb 34 °C (1990. július).

Vorkutlag, a szovjet Gulag legnagyobb kényszermunkatábora

A várost 1931-ben alapították a pecsorai szénmedence erőforrásainak kiaknázására. A termelést elsősorban a közelben ebből a célból létrehozott Gulag-tábor foglyai végezték.

1942-re elkészült a teljes vasútvonal, és megkezdődött a vorkutai szén szállítása a központi körzetekbe és a kohászati üzemekbe. Ez csökkentette a krónikus szénhiányt, hiszen a donyeci szénmedence a német megszálló csapatok kezére került.

1943. november 26-án városi rangot kapott. 1951-ben a környező kis bányásztelepüléseket a városhoz csatolták, ezeket 1956-ban egységes városi szervezetté alakították, közös központtal. Az 1960-as években nagyobb építkezések kezdődtek, ekkor emelték a fontosabb igazgatási, oktatási, kulturális szervezetek épületeit, a fagyott talaj miatt mindet különleges technológiával, cölöpökre alapozva. Az 1970-es évek végére a város lélekszáma elérte a százezer főt.

Vorkuta az 1930-as évektől az 1950-es évek végéig a Gulag lágerrendszer egyik legnagyobb és éghajlati jellemzői miatt is egyik legkegyetlenebb helye volt. Kezdetben az Abez központú Pecsorlaghoz tartozott. Az „átnevelő munkatáborok” itteni szervezetét (Vorkutlag) 1938-ban hozták létre. A szervezetéhez tartozó (nem csak vorkutai) táborok foglyainak összlétszáma 1951-ben elérte a 73 000 főt. Foglyok dolgoztak a bányákban, az üzemek, a vasút és a települések, a kikötők és a víztározók építkezésein, földtani feltáró munkákon és fakitermeléseken. Az embertelen munka- és életkörülmények, a zord téli időjárás következtében tízezrek haltak meg. Több alkalommal felkelés tört ki, a legnagyobb 1953-ban, ezeket rendre megtorlás követte. A Gulag szervezetének feloszlatása (átszervezése) után Vorkutában továbbra is megmaradtak a belügyminisztérium illetékes szervei.

A harmincas években több tízezer munkatábor működött a Szovjetunióban. Az elsődleges cél a megtorlás, a félelemben tartás volt, ezt szolgálta a fakitermeléseken, vasútépítéseken, bányákban végeztetett rabszolgamunka. Magyarokat is nagy számban hurcoltak el Vorkutára. Azt, hogy mennyi magyar szenvedett ezeken a helyeken, még mindig nem lehet pontosan tudni. Ami Vorkutát illeti, az ottani kényszermunkatáborban mintegy kétmillió ember fordult meg, kétszázezren soha nem tértek haza. Megdöbbentő, hogy a történtekről az egykori rabok élő leszármazottjai sem nyilatkoznak egyértelműen elítélően.

Ezek után nem lehet csodálkozni azon, hogy Vorkután csupán egyetlen a Gulagra utaló emlékhely található. Nem tudni, hogy ki állította az elnyomás áldozatai felirattal ellátott szikladarabot. Ugyanakkor egy húsz emberéletet követelő bányaszerencsétlenségre monumentális szobor emlékeztet. Mindez jól mutatja Oroszország viszonyát saját múltjához és különösen a Gulaghoz. A városvezetés az idegenforgalmat szabadtéri emlékmúzeummal kívánja élénkíteni, melyet az egykori Gulag-lágerek eredeti helyszíneinek felhasználásával, illetve reprodukálásával alakítanak ki.

A Szovjetunió felbomlása és a szénbányászat akkori visszafejlesztése erősen sújtotta a várost. Az egyébként is zord éghajlatú városból tömegesen költöztek délebbi tájakra. Az 1990-es évek közepén megkezdődtek a bányabezárások, 2009-ben már csak öt bánya termelt.

Fagyott szellemváros

A környék bányái Vorkutát ellipszis alakban veszik körül. Mellettük önálló bányásztelepülések épültek, melyeket egymással és Vorkutával vasút és kiépített közút, autóbuszjárat köt össze. Az ún. vorkutai gyűrű településeiről, például Vorgasorról a bányászat csökkenése vagy a bányák bezárása után sokan elköltöztek. Egyes települések teljesen kihaltak, a négyemeletes lakótömbök néptelenül, elhagyatva sorakoznak.

A mind történelmében, mint környezetében fagyos Vorkuta és a környező elhagyatott települések sajátos hangulata több fotóművészt is megihletett, akik alkotásaikon keresztül próbálták visszahozni a köztudatba a már-már eltemetett múltat (Maria Passer, Zichy Pál).

Maria Passer, Moszkvában élő fotográfus elutazott a sarkvidéki orosz bányászvárosba, hogy megörökítse a Vorkutát körülvevő elhagyatott, átfagyott szellemvárosokat. (Vigye az egeret kis képekre és megtekintheti őket nagyban!)