Január

Mi történik, ha nem skatulyázunk be másokat?

Hogyan válhat egy randi rémálommá napjainkban?

A szóbeli feleltetésről - Prievara Tibor írása

Válság - az iskolákban is

Mi történik, ha nem skatulyázunk be másokat?

 

Hogyan válhat egy randi rémálommá napjainkban?

Hogyan válhat egy randi rémálommá napjainkban? A Comic Relief videója túl azon hogy vicces, görbe tükröt állít a mai internetfüggő társadalom elé.

 

A szóbeli feleltetésről – Prievara Tibor írása

Még mindig erősen tartja magát a szóbeli feleltetés, mint pedagógiai eszköz. Ami engem illet, én nem szoktam feleltetni, mégpedig jó okkal. Arra gondoltam ugyanakkor, hogy érdekes lehet végignézni a szóbeli feleltetés mellett szóló érveket és azok cáfolatát. Itt is, mint szinte minden pedagógiai gyakorlatban, a legfontosabb szerepe annak van, hogy a tanár milyen 'hittel' végzi a munkáját. A pedagógiai hit igen erős, mélyen rögzült és nehezen módosítható erőtér, amelyben minden elem szorosan kapcsolódik egy, a tanításról (jobb esetben a tanulásról) kialakult képhez a tanár fejében. Erre természetesen rátevődnek a pedagógus személyiségjegyei, amelyek szintén befolyásolják szakmai működését, Nézzük, hol a feleltetés helye ebben a gyakorlatban. Megpróbálok sorba venni olyan érveket, vitapontokat, amelyeket gyakran hangoztatnak a feleltetés mellett, vagy éppen ellene érvelő szakemberek.

1. Ha nem feleltetsz, az egyik legfontosabb készség (a szóbeli önkifejezés) szenved csorbát.
   Ez talán a leggyakrabban elhangzó érv, amely szerintem a legszomorúbb is. Nyelvtanárként még belegondolni is rossz, hogy a feleltetés lenne a szóbeli kommunikáció egyetlen formája. Több mint 50 évvel a kommunikatív nyelvoktatás jelentős térhódítása után joggal jövünk zavarba, ha ezt halljuk. Mi a helyzet a pármunkákkal, a projektekkel, a rengeteg szóbeli feladattal, amelyben - ideális esetben - egy órán egy diák többet beszél, mint egy tanár. Régen rossz, ha egyetlen diák 5-8 perces felelete a szóbeli kommunikáció egyetlen formája.
2. Fontos, hogy tudjon a diák összefüggően, értelmesen előadni.
   Ezzel az érvvel teljesen egyetértek, azt viszont nem értem, hogy erre miért a feleltetés a legmegfelelőbb eszköz. Érdekes módon, egyetemeken például nincs feleltetés, van azonban kiselőadás. Fel kell készülni, elő kell adni, prezentációt kell készíteni, mindezt netán párban, csoportban. Előre meghatározott időben. Bevallom, több 10 000 megtartott tanóra, és 1000+ különböző szintű előadás után ugyanúgy izgulok mindig, hogy milyen lesz, hogy sikerül majd, valóban felkészült vagyok-e. Ez önmagában bőven elég stressz, nincs szükség arra, hogy tetézzük azzal, hogy valakit random felszólítunk, akinek az egész osztály előtt, rögtönözve kell előadnia. Ráadásul nem olyan rövid életem során nem emlékszem olyan valós élethelyzetre, ahol ilyesmi történt volna velem. Vitázni szoktam, érvelni gyakran kell a szakmámban, de a feleltetés helyzete számomra az iskolához - és csakis az iskolához - kötődik.
   Mindez persze nem jelenti azt, hogy nincs hosszabb szóbeli megnyilvánulás az óráimon, akár az egész csoport előtt is. Csakhogy ezt előre megbeszélem diákokkal. Sőt, abban is megegyezünk, hogy csak nekem (pl. egy szünetben) szeretnék elmondani, esetleg kisebb csoportban egy csoportmunkában beülök és úgy értékelem, vagy - ha azt választja - az egész osztály előtt is előadhat. Így mindenki a saját ütemében képes fokozatosan feloldódni, és tanulni az előadás műfaját.
3. Feleltetés = Értékelés
   Szokás azzal is érvelni, hogy a feleltetés (a röpdolgozat és a TZ mellett) az értékelés egyik legfontosabb eleme. Megítélésem szerint ez egy tévedés, hiszen az értékelés eszközök sokkal szélesebb spektrumát fedi le, mint a fenti három elem. Ráadásul egyre népszerűbb az ún. formatív értékelés, ahol a tanulási folyamat során tud a tanár visszajelzésekkel segíteni a diáknak a hatékony tanulásban. A fejlesztő értékelés megvalósításának első számú követelménye, hogy a diák biztonságban érezze magát a tanórán. Könnyen belátható, hogy a feleltetés pont ellenkező irányban hat. Érdemes abba is belegondolni, hogy vajon hogy érezheti magát egy diák, miközben a tanár lapozza a naplót (vagy kattintgat a digitális naplóban), netán random generátorral 'kidobja', hogy ki feleljen. Saját élményeim alapján ilyenkor néma, feszült csend uralkodik az osztályban, sőt, mi még azt a stratégiát is használtuk, hogy lelkesen a tanár szemébe néztünk, vagy éppen jelentkeztünk felelni. Sajnos ez szinte mindenkinél bejött, mert igaz volt, hogy ha tudtad a választ, ha felkészültél, és önként szerettél volna számot adni a tudásodról, akkor nem szólítottak fel. A feleltetésben nem az volt a lényeg, hogy kiderüljön, hogy ki mit tanult meg, hanem pont az, hogy megtaláljuk azt, aki nem készült, és lebuktassuk.
4. Ha nem feleltetek, nem tanulnak.
   Rossz hírem van - ha feleltetünk, akkor sem tanulnak a diákok, ha ne érdekli őket az, amit meg kellene tanulni. Persze, tudom, és láttam is (sőt éveken át saját bőrömön tapasztaltam), hogy bizonyos szintig lehet ezzel sakkban tartani a diákok egy részét, de pont ugyanúgy igaz visszafelé is. Úgy értem, hogy ha feleltem októberben, tudtam, hogy most két hónapig biztosan csend lesz, úgyhogy boldogan dobtam félre délutánonként a gyűlölt tantárgy tankönyvét. Tudom, hogy ilyenkor lehet ravaszul a következő órán is kihívni felelni, és akkor duplán lehet megadni a nem tanulónak a jól megérdemelt egyes érdemjegyet. Ez véleményem szerint a tanár szempontjából egyszerűen rossz üzlet. Amennyit a félelemmel elér, annyit (sőt sokkal többet) el is veszít a diák sikeres demotiválásával. Ha valaki nem szereti a biológiát, érdemes egy tananyagban őt megkérni, hogy ismétlő előadást állítson össze, készüljön fel, adjon elő, és legyen az adott kis anyagrész szakértője. Természetesen egy ilyen előadás után a dolgozat is sokkal jobban sikerül majd, és elérhetjük, hogy a tantárgyunk megszűnik 'mumusnak' lenni. Ez kétségtelenül hosszabb és nehezebb út, de fontos eldöntenünk, hogy mi a cél: megfélemlítéssel tanulásra kényszeríteni a diákokat, vagy megpróbálni felkelteni az érdeklődésüket bizonyos témák iránt, amivel a mi tantárgyunk foglalkozik.
   Végül még egy mondat erejéig talán érdemes arra is kitérni, hogy azért a feleltetés elég erősen hatalmi játszma is. Hányszor néztem én is kisdiákként végig ahogy a tanár lapoz a naplóban, egyre erősebb gyomorgörccsel drukkolva, hogy ne engem válasszon, amikor látszott, hogy lassan a 'P' betűhöz ért. Aztán voltak a hirtelen visszalapozások, vagy a végletekig kijátszott helyzetek, amikor teljesen végiglapozta a tanár a naplót, majd az ábécében az elsőt felszólította. Lehet, hogy tévedek, de azt érzem, a feleltetés gyakran a hatalom gyakorlásának egy eléggé szadisztikus módszere.
   Összességében, úgy érzem, hogy ha valaki stresszmentes környezetben szeretne diákokat fejlődni látni, érdeklődést szeretne szítani az általa tanított tárgy iránt, a feleltetés egy erősen kontraproduktív módszer. Annak pedig, aki azt gondolja, hogy az értékelés (akár szóbeli) csak feleléssel megoldható, illetve az órán a szóbeli kommunikáció egyetlen forrása a feleltetés, rengeteg érdekes szakmai továbbképzés adhat segítséget.

Válság – az iskolákban is

Még mindig sokan gondolják, hogy a pedagógusok folyton panaszkodnak, természetesen alig dolgoznak, hazasétálnak délben. A többit nem is részletezem. De most már mindennap csattan az ostor a gyerekeken, pedagógusokon egyaránt.  Fizikát, matekot, kémiát tanítót már lasszóval kell fogni. Mi lesz a felvételizőkkel?

Szép lassan egyre több alsós tanító mond búcsút a munkahelyének, mert valóban nem ezt vállalta. Nem is hitte, hogy bekövetkezhet a mostani állapot. Nem tud fejleszteni, nem tud megbirkózni a csomó ADHD-s gyerekkel, a magaviseleti problémákkal. Ha valaki részese az iskolai mindennapoknak, ha egy pillanatra betekint, döbbenten tapasztalhatja meg a változásokat. A megváltozott társadalmi körülmények azt eredményezik, hogy a szülők folyton beszólnak mindenért. Kéretlen tanácsokat osztogatnak a tanítónak a gyerekeikkel kapcsolatban.

Számon kérik az ültetést az osztályban, a tanmenet alkalmazásának sebességét, a fejlesztés hiányát, megkérdőjelezik a pedagógus hozzáállását. Mindezek mellett folyamatosan jelzik messengeren, a viberen és egyéb fórumokon, ha valamivel nem egyeznek. Egyre kevesebben érzik, hogy jó helyen van a gyerekük, és a szakmáját érti a tanár vagy tanító. Nagyon rossz vért szül, mert újabb tiszteletlenséget juttat felszínre. Ez valamiféle betegség lehet nálunk, mert hazánkban mindenki mindenkinek meg akarja mondani, mit hogyan kellene csinálni, szerinte. Vajon mikor változott meg annyira a társadalom, hogy hirtelen mindenki érteni kezdjen a mások munkájához? Egyre kevesebb elismerést tudnak kicsikarni magukból az emberek és itt nemcsak a tanításra gondolok. Nálunk, Magyarországon egyre gyakrabban válik szokássá, hogy a jót elfogadjuk, átugrunk rajta, mert természetes, de az általunk rossznak tartott tevékenységet, életformát ízekre szedve becsméreljük.

A fizetés, amelynek összegét kimondani is tilos lett, nem ösztönöz senkit arra, hogy iskolában dolgozzon. Sokszor máshol sem. A helyettesítés olyan méreteket ölt, amelynek jeleznie kellene a problémát.  Mégsem történik meg, mert elhazudjuk a túlórát. Mert így kell. Egy nagyobb iskolában, amikor egy tanító idegen csoporthoz kerül délutánra, amit sok esetben váratlanul, aznap tud meg, nincs tisztában azzal, kik tartoznak hozzá. Nem látja át, hogy ki mikor mehet haza egyedül, szakkörre, úszni, a zeneiskolába. Közben meg összetett kézzel azért imádkozik, hogy minden gyerek meglegyen, ha bemennek az udvarról. Félelmetes érzés ez.

Az e-naplós munka, az adminisztráció, a felkészülés napi szinten óriási otthoni terheket ró az emberekre. A család biztosan háttérbe kerül, ha jól akarja végezni a munkáját. Pedig a család ebben az országban szent. Még sincs idő a közös játékra, a főzésre, takarításra, ha valaki szívvel-lélekkel tanítani akarna. Hiába a projektor, hiába számítógépes felszereltség, már ha lenne is, egyszerűen az időt nem kapja vissza senki.

A szülő áll tehetetlenül, nem érti, miért szenved a gyereke az iskolai körülmények között. A válasz annyi, hogy egyre kevesebb már az olyan ember, aki le tudja pergetni magáról a sok támadást. Az elvárás, a bírálat hatalmas. És az emberek váltanak. Nem elköltöznek, ahogy a sajtó írja, hanem elhagyják a pályát.

Természetesen máshol sem rózsás a helyzet, valószínűleg a buszsofőrök, orvosok, ápolónők, pékek, fuvarozók is tudnának bőségesen mesélni arról, miért is állnak fel és keresnek új lehetőségeket. De egy társadalom alappillérét mindig is két ágazat tartotta szilárdan. Az oktatás és az egészségügy. Nem kell magyaráznom, miért. Ott, ahol nincs becsülete a tudásnak, a műveltségnek, és annak az embernek sem, aki kézen fogja a mi gyerekünket és szíve minden szeretetével vezeti be a tanulás világába, ott vajon mi vár a jövő társadalmára?

Magyarország lassan ébred. Még mindig megy az egymásra mutogatás, még mindig nem értik meg sokan, hogy a család után az óvoda és az iskola adja a legtöbbet a felnövekvő generációnak. Hagyjuk, hogy felnőjön egy elpuhult, tesze-tosza nemzedék, amely nem tud önnön fontosságán túllátni.

Ez ország, amely rengeteg tehetséges, különleges embert adott a világnak, ahol annyi Nobel-díjas született és kapott jó alapokat a fejlődéshez, hallgat. Csendben nézi, ahogy meghal a tudás, a tanulás iránti vágy. Csak morog, veszekszik, szitkozódik, közben meg hagyja, hogy elsikkadjon a lényeg: ne csak merjünk nagyot álmodni. Változtassunk is azon, amin már a 24. órában végtelenül nehéz. Együtt: szülők, pedagógusok.