Április

Kioperálta a saját vakbelét

Csimpánzháború

Négy évvel a szülők halála után született meg a gyermekük

Kioperálta a saját vakbelét

Dr. Rogozov, az 1961. évi szovjet antarktiszi expedíció orvosa erős alhasi fájdalmat érzett a jobb oldalán és kezdett belázasodni. Akut vakbélgyulladást diagnosztizált saját magán. Mivel aznap egyetlen gép sem tudott felszállni és Ő volt az egyetlen orvos, meghozta a döntést: önmagát fogja megműteni.

Nincs segítség

Leonyid Rogozov 1959-ben diplomázott, majd rögtön élt a lehetőséggel és klinikai sebész rezidensként kezdett dolgozni. Azonban tanulmányait 1960-ban megszakította a 6. szovjet antarktiszi expedíción való részvétele. Az expedíciót azzal a feladattal bízták meg, hogy a Schirmacher-oázisban, amely a Déli-sark egyik jégmentes felülete, egy új bázist építsenek. A Novolazarevszkaja-bázis 1961. február közepén el is készült, s a 12 fős csapat felkészült, hogy a következő hónapokat a kietlen tájon töltse.

Az „utazás” alatt olyan dolog történt, amely egycsapásra világhírűvé tette…

1961 április 29-én a tél javában tombolt, amikor is a 27 éves Leonyid Rogozov aggasztó tüneteket észlelt magán: gyengeség, hányinger, láz és fájdalom a jobb csípő régióban. Amikor a következő napon a hőmérséklete még jobban felszökött, a tünetek egyértelművé tették, vakbélgyulladása van. 30-ára Rogozov állapota súlyossá vált, s nem bízhattak külső segítségben, hiszen 36 napnyi hajóútra voltak otthonuktól, továbbá a hajójuk csak egy év múlva volt ismét várható. A repülés, a viharok és a hótorlaszok miatt lehetetlennek tűnt. A csodára nem lehetett tovább várni: magának kellett hozzálátnia a saját hasfala felnyitásához, s a gyulladt féregnyúlvány (appendix) eltávolításához. Ez korántsem volt egyszerű művelet, ugyanis ha a vakbél elreped, az egyenlő a halállal.

„… még nincs egyértelmű jel a perforációra, nagyon nyomott vagyok. Nincs más kiút… Meg kell próbálnom saját magamat megoperálnom… Ez szinte lehetetlen… Alig tudom már megemelni a karomat.” – írta naplójába.

„Én is féltem”

Rogozov előre kigondolta, hogy kísérelheti meg a lehetetlent, amelyben természetesen kollégái is segítettek neki. Mindenkinek külön feladata volt. A sofőr és a meteorológus személyében, két asszisztenst jelölt ki, az egyik a tükröt, a másik pedig a lámpát fogta és irányította. Egy plusz fő is a rögtönzött műtőszobában volt, ha esetleg az egyik asszisztens vagy éppen maga Rogozov elájulna. „Mindent szisztematikusan a beavatkozás előtt elmagyarázott, hogy ha esetleg elájulna, a többiek tudják, mi a teendő: adrenalininjekció és mesterséges légcsere.” – mesélte a BBC-nek Vladiszlav Rogozov, az orvos fia.

Az általános érzéstelenítés természetesen szóba sem jöhetett, csak a helyi - a hasfalba. A műtét előtti pillanatokról később ezt írta:

„Szegény asszisztenseim! Ott álltak előttem fehér köpenyekben, ám az arcuk jóval fehérebb volt. Én is féltem, de ahogy a novocainos tűt magamba szúrtam, utána már átkapcsoltam operáló üzemmódba, s nem nagyon figyeltem másra.”

A tükör – amely azt a célt szolgálta, hogy a túloldalt is láthassa – nem vált be, ugyanis nem tudta megszokni, hogy mindennek a tükörképét látta. Később a kesztyűjét is inkább levette, mert zavarta a munkában.

Érzéstelenítőként Novocain oldatot használt, majd ezután egy 12 cm-es vágást ejtett magán. A tükör segítségével majd később az érzéseire hagyatkozva eltávolította a gyulladt féregnyúlványt, majd antibiotikummal fecskendezte be a műtét, illetve a vakbél területét. 

Mikor elérkezett a műtét végső, legkényesebb fázisához – amikor a féregnyúlványt kiemelik a hasból, majd lekötik – pánikolni kezdett, hogy elveszti az eszméletét.

„A vérzés egyre erősebb, az időm meg fogyott... A hashártyám nyitva volt, a sérült részeket pedig még be kellett varrni. Egyre gyengébb lettem, forogni kezdett velem a világ. 4-5 percenként 20-25 másodpercet kellett pihennem.” – írta.

De szerencsére a műtét 1 óra 45 perc alatt befejeződött. Sikerült eltávolítani a vakbelét, még mielőtt az perforálódott volna. A kétórás műtét végén, előbb utasította „személyzetét”, hogy tisztítsák le a sebészeti eszközöket, s csak akkor vett be antibiotikumot, illetve altatót, mikor már az egész szoba ragyogott. A műtét utáni 5 nap alatt a hőmérséklete normalizálódott, majd további két nappal később a varratokat is kiszedte. Rogozov két hét pihenés után ismét munkába állt.

Volt még egy újabb csavar ebben a rendkívüli történetben: 1962 áprilisában, mikor letelt az egy év, megérkezett a hajó az Antarktiszhoz, azonban a hóviharok miatt esélytelen volt megközelíteni a bázist, így a hajó visszafordult, s a tervek szerint újabb egy évet kellett volna várniuk a szovjet kutatóknak, akik már nagyon mentek volna haza. Végül nem kellett ennyit várniuk, mert héttel később egy egymotoros repülőgép kimentette őket. Hazatérésük után, Moszkvában, az orvost hősként fogadták, és természetesen a szovjet propagandagépezet azonnal lecsapott rá.

Csimpánzháború

A négy évig tartó gombei háborúként ismert csimpánzkonfliktus a mai napig az egyetlen ismert, csimpánzcsoporton belüli polgárháború. A kutatók már hosszú ideje próbálják megtalálni annak okát, pontosan miért is tört ki a véres öldöklés.

A hetvenes évekig békés főemlősöknek hitték őket

Az eseményeket a világhírű antropológus, Jane Goodall jegyezte le, aki évekig figyelte a Gombei Nemzeti Park csimpánzközösségeit. Egészen addig úgy gondolták, hogy e főemlősök békés, erdei lények, amik nem folytatnak emberszerű csatározásokat. Ez a nézet azóta alaposan megváltozott: 1974 és 1978 között extrém, addig soha nem látott erőszakot dokumentáltak a majmokat megfigyelő tudósok az egyik közösségen belül. Goodall így számolt be erről memoárjában:

„Amikor éjszaka felébredtem, szörnyű képeket láttam magam előtt – Sátán (az egyik majom) Sniff álla alá tartotta a kezét, hogy felfogja és megigya a sérült csimpánz arcáról lecsorgó vért... Jomeo kiszakított egy darabot Dé combjából, Figan pedig újra és újra nekirontott gyerekkori példaképe, Góliát meggyötört testének.”

Mérgező légkör

Habár részletes leírások születtek a vérengzésről, a háború kitörésének konkrét oka mostanáig nem volt ismert. A legnagyobb kérdés az, hogy ez egy elkerülhetetlen, természetes folyamat volt-e, vagy pedig a Goodall által létesített etetőhely csalt oda egy lobbanékonyabb csimpánzcsoportot.

Miután Goodall valamennyi eredeti feljegyzését digitalizálták és újra átnézték, a kutatók egy rendkívül részletes képet vázoltak fel az állatok közötti szociális kapcsolatrendszerről, így azt is nyomon tudták követni, hogyan változtak a közösségen belüli barátságok, szövetségek. Az új eredményeket az American Journal of Physical Anthropology című szakfolyóiratban publikálták.

Azt találták, hogy a háború vérgőzös bűzét már évekkel a harcok kitörése előtt lehetett érezni: míg az 1960-as évek végén a hímek még boldogan kurkászták egymást, addig 1971-ben már érezhetően távolságtartóak voltak egymással szemben.

Az északi és a déli hímek egyre kevesebb időt töltöttek egymás társaságában, az egyes példányok közötti konfliktusok pedig egyre agresszívabb formát öltöttek.

Két évvel a háború kitörése előtt a két tábor már teljesen elhidegült egymástól. A kutatók azt gyanítják, a polgárháború kirobbanásának közvetlen kiváltó oka végül az lett, hogy az idős vezér, Leakey halála után egy Humphrey nevű majom lett az alfahím, amivel két déli hím csimpánz, Charlie és Hugh nem értett egyet. Idővel több főemlős is a lázadók oldalára állt.

A csimpánzokat megosztotta a közöttük feszülő ellentét, a csoport végérvényesen kettészakadt, és megkezdődött a csata.

Hatalom, ambíció és féltékenység

A négy év leforgása alatt Humphrey északi „alattvalói” segítségével az összes lázadó déli hímet megölte, a terület és a három nőstény pedig teljesen az ő uralma alá kerültek. A most megjelent tanulmány szerint a konfliktus forrása azonban nem Goodall etetője volt, hanem az, hogy a hímek száma felülmúlta a nőstényekét, ami természetesen feszültségekhez vezetett.

Összességét tekintve a tanulmány szerzői úgy gondolják, Goodall jelenléte nem befolyásolta a csimpánzok viselkedését. Akárcsak az embereknél, a csimpánzháborút is az ambíció, a hatalom iránti vágy és a féltékenység táplálta.

Négy évvel a szülők halála után született meg a gyermekük

A modern technológia és a fafejű bürokrácia kettőse tette lehetővé ezt a hihetetlen történetet, amelyben egy kínai kisfiú négy évvel szülei halála után jöhetett világra.

Egy kelet-kínai városban, a másfél millió lakosú Jihszingben boldogan élt Sen Csie és Liu Hszi, a fiatal pár. Mivel természetes úton nem lehetett gyerekük, engedélyt kértek és kaptak a mesterséges megtermékenyítésre. A klinikán az anya négy petesejtjét lombikban termékenyítették meg az apa spermájával, öt nappal az embrió tervezett beültetése előtt azonban a fiatalok halálos autóbalesetet szenvedtek.

Mivel mindketten egykék voltak, a gyászoló szülők egyetlen reménye az embrió volt arra, hogy folytatódjon a két család vérvonala. A kínai jogrend azonban nem rendelkezik arról, hogy mi lehet a sorsa egy megtermékenyített petesejtnek, ezért hosszú éveken át pereskedtek, mire a kórház kimondta, hogy a „nagyszülők” rendelkezhetnek az embrió sorsa felett. Csakhogy ezzel nem hárultak el a problémák, ugyanis Kínában törvény tiltja a béranyaságot, ezért a négy nagyszülő Laoszban keresett nőt a gyermek kihordására. A légitársaságok mind megtagadták a folyékony nitrogénban lévő embriók szállítását, ezért az unoka után vágyakozó nagyszülők kénytelenek voltak közúton a távoli Laoszba vinni a lefagyasztott embriókat.

Sen és Liu gyermeke, egy kisfiú végül tavaly decemberben egy kantoni kórházban jött világra. A szülés után további komplikációkat kellett megoldani: hogy a gyermeket hazavihessék, a nagyszülőknek DNS-tesztekel kellett igazolniuk a vér szerinti kapcsolatot.

A család a múlt hónapban ünnepelte a Tientien születése óta eltelt 100 napot. Liu, az anyai nagymama azt mondta a példátlan esetről beszámoló The Beijing News című kínai lapnak, hogy az állandóan mosolygó kicsi szemei a lányára emlékeztetik, összességében azonban inkább az apjára hasonlít a gyermek.

A szokatlan eset élénk visszhangot váltott ki a kínai közösségi médiában, ahol sokan követelték a béranyaság legalizálást Kínában. A kommentelők szerint ezzel is enyhíteni lehetne olyan egygyermekes szülőknek a tragédiáját, akik az előírást betartva csak egy gyermeket vállaltak, de azt később valamilyen okból elveszítették.