Január

Hibernálás: esély egy új életre?

Meghalt az űrhajós, aki három éjszakát töltött a Holdon

Boldog születésnapot, Stephen Hawking!

Aki a fogával érzékelte a hangokat

32 éve robbant fel a Challenger

Hibernálás: esély egy új életre?

Az emberi léttel egyidős az örökélet, az örök fiatalság vágya. Ez öltött testet az emberarcú halhatatlan istenekben, vagy azokban az emberekben, akik isteneknek hiszik magukat, az ókori fáraókban. Évszázadokig tartotta magát a középkori alkímisták elmélete, amely szerint léteznie kell egy olyan elixírnek, amely biztosítja az örök ifjúságot.

A tudomány fejlődésével egyértelműen bizonyítást nyert, hogy ilyen életelixír nincs, az élet korlátos, aki megszületik, annak szükségszerűen meg is kell halnia. Így az új cél, az élettartam megnövelése lett. Tanulmányozzák azokat a földi élőlényeket, amelyek matuzsálemi kort érhetnek meg. Az orvostudomány, a gyógyszerészet ezt a célt szolgálja, ám ennek – a napjainkban még futurisztikusnak , sőt bizarrnak tűnő - oldalhajtásaiként megjelentek a gyógyíthatatlanná váló test gyógyítására irányuló próbálkozások, mint a fejátültetés vagy a hibernáció. A fejátültetésről egy korábbi cikkválogatásban már szóltam, most a hibernációt, mint esélyt egy új életre, vennénk górcső alá.

Az emberi „téli álom”

A hibernáció állapotában a test sejtjeinek tevékenysége szinte mozdulatlanná lassul, drámaian lecsökkentve az élőlény oxigénszükségletét. Az állatvilágban ehhez hasonlatos állapot a téli álom. A téli álmot a tétlenség, az alacsony testhőmérséklet és a lelassult anyagcsere jellemzi. Sok kutatócsoport tanulmányozza jelenleg is, hogyan lehetne az állatvilágban oly jól működő téli álmot megvalósítani embereken. A NASA érdeklődik a kutatások iránt, hiszen ha ez az elv átültethető, akkor lehetővé válik az asztronauták egy hibernációhoz hasonló állapotba helyezése a hosszú űrrepülések idejére. Mindemellett egy hibernációszerű állapot indukálása a gyógyászatban is nagy segítséget jelentene. Egyes vélemények szerint a teljes emberi test folyékony nitrogénben történő lefagyasztásával visszafordítható lenne a halál. Az orvostudomány fejlődése lehetővé fogja tenni a hibernált testek újraélesztését. Sikerült laboratóriumi egereket „felfüggesztett életműködés” közeli állapotba hozni, ami reményt adhat az embereknek is a hibernálás lehetőségére. A felfüggesztett életműködés egy organizmus minden látható életfolyamatának visszafordítható megszűnését jelenti.

Már a ’60-as években is kutatták

Az ember lefagyasztásának gondolata Robert Ettingertől, egy orosz származású matematika-fizika szakos tanártól származik. A második világháború borzalmai alatt kezdett el érdeklődni a halhatatlanság iránt, amikor a háborúban sérült lábát csontbeültetéssel helyrehozták. Nézete szerint az orvostudomány fejlődésével a halálukkor lefagyasztott embereket a jövőben életre keltik és meggyógyítják. Ettinger 1964-ben a Halhatatlanság perspektíviái (Prospect of Immortality) című könyvében állt elő elméletével, ami azonnal estseller lett, és számos hibernálással foglalkozó szervezet megalakulását inspirálta. Ezek egyike az általa 1976-ban létrehozott Krionikai Intézet. Ma már több intézet is van, amely emberek lefagyasztásával és tárolásával foglalkozik, de vajon érdemes-e a borsos árat kifizetni a halhatatlanság ígéretéért?

 

Ami már működik

Nemcsak emberi spermiumot és petesejtet, hanem zigótákat is tárolnak mélyfagyasztásos állapotban: a zigóták, amelyek már – álláspont kérdése – emberi életnek tekinthetők, kiolvasztás után a méhbe ültetve egészséges kisbabává fejlődnek. A frissen megszületett csecsemők köldökzsinórvérét is le lehet vetetni, és azt is fagyasztva tárolják erre szakosodott intézetek. Ez az anyag később az esetleg megbetegedett kisgyerek életét is megmentheti. Sebészek is használnak fagyasztásos technikákat műtéteknél, nem is beszélve a szervtranszplantációról, ahol a szerveket mélyhűtve tárolják és szállítják, s kiolvasztás után életképesek.

Ahogy a zigóták fagyasztása reményt nyújthat a meddő nőknek, úgy az egész test lefagyasztása reményt nyújthat azoknak a ma még gyógyíthatatlan betegségben szenvedő betegeknek, akiken a jelenlegi orvostudomány nem tud segíteni. Hiszen a jövőben elképzelhető, hogy ezek a betegségek ugyanolyan könnyedén kezelhetők lesznek, mint például a régen halálos betegségnek számító tetanusz. 

A hibernáció (krionika) elvi alapjai

A krionika kísérleti orvosi eljárásnak tekinthető, és csak hivatalosan halottnak nyilvánított embereken alkalmazható. A jelenlegi jogszabályok élő emberek lefagyasztását még saját kérésükre sem engedélyezik. A krionika hajnalán a lefagyasztandó szerveket, illetve emberi testeket mínusz 196 Celsius-fokos folyékony nitrogénbe helyezték. Ez nagyon durva fagyasztási eljárás, amelynek folyamán a jégkristályok képződése miatt jelentősen roncsolódhatnak a sejtek. Ma már jóval kifinomultabb fagyasztási eljárás, az úgynevezett vitrifikáció áll rendelkezésre, amely sokkal egyenletesebb, kevésbé károsítja a sejteket és a szöveteket.

A folyékony nitrogénbe helyezés, illetve a vitrifikáció után a holttest bomlása megáll. A már lefagyasztott testeket folyékony nitrogénnel töltött tartályban tárolják. A tároláshoz nem szükséges energia (így például egy áramszünet nem fenyeget katasztrofális kiolvadással), egyedül az elpárolgott nitrogént kell néhány hetenként pótolni. A fagyott állapot, az úgynevezett kriosztázis elméletileg a végtelenségig fenntartható anélkül, hogy bármilyen további szövetkárosodás következne be. A lefagyasztott embereket – a terveknek megfelelően – csak akkor olvasztják ki, amikor egyrészt lehetővé válik a biztonságos kiolvasztás és felélesztés (jelenleg ez nem lehetséges), másrészt gyógyíthatóvá válik az a betegség, amelyben a lefagyasztott ember meghalt.

Az eljárás nem olcsó, a Krionika Intézetben például az egész testes hibernálás 5,2 millió forintba kerül. A legolcsóbb a fej fagyasztatása, ez a KrioRus orosz intézetben 2 millió forint, de az évi „szinten tartásért” még rendszeresen fizetni kell.  Ők abban reménykednek, hogy a felélesztés után a jövőben új testet is kapnak. 

Mennyire reálisak a hibernáció ígéretei?

Bár bizonyos esetekben sikerrel alkalmaztak mélyfagyasztásos eljárásokat, a mai napig nemhogy embereket, de még egyszerűbb állatokat sem sikerült hibernálás után újraéleszteni.

A hibernálás szószólói abban is bíznak, hogy a nanotechnológia és a nanoorvoslás 50-100 év alatt olyan szintre fejlődik, hogy az emberek képesek lesznek a fagyasztás során fellépő sejtszintű károsodásokat is kijavítani. Ezt nehéz lenne előre megcáfolni, hiszen száz évvel ezelőtt ki gondolta volna például, hogy szívátültetéssel emberek tízezreinek életét hosszabbítják meg.

Azonban hiába fizetünk elő a testünk lefagyasztására, ha „rossz” módon halunk meg (például súlyos agykárosodást szenvedünk valamilyen balesetben vagy Alzheimer-kór következtében törlődik agyunk információtartalma). Ilyen esetben az intézetek nem is vállalják a test lefagyasztását. Azt sem tudja garantálni senki, hogy a krionikai vállalat nem megy csődbe, és elég ideig tudja tárolni a testünket. De előfordulhat, hogy összeomlik az emberi civilizáció, és a jövő emberei nem lesznek érdekeltek az újjáélesztésünkben.

Na meg persze rengeteg etikai probléma is felmerül, például a lélek kérdése. Ezenkívül ijesztő a gondolat, hogy mit kezdene egy 1976-ban lefagyasztott ember a 40 évvel későbbi technológiával, valamint hogy tudna beilleszkedni ismét a társadalomba, főleg, ha már senkit sem ismer a világon.

A hibernáció hívei mindenesetre azt mondják, hogy minden nehézség dacára mégis marad egy halvány reménysugár, hogy új életre kelhetünk valamikor a jövőben.

A megoldatlan problémák ellenére végeznek hibernálást

A korábban említett „tarifák” nem elméletileg kalkulált árak. Több intézmény a gyakorlatban is végzi az eljárást. A két legnagyobb az 1972-ben alapított Alcor Életmeghosszabbítási Alapítvány (Alcor Life Extension Foundation) és az Ettinger által 1976-ban létrehozott Krionikai Intézet (Cryonics Institute). E két intézet által lefagyasztott páciensekszáma már meghaladja intézetenként a százat. Ettinger például 106-os számon lett a halála után a saját intézetének páciense. Amerikán kívül két, emberi testek lefagyasztásával foglalkozó cég működik, a 2005-ben alapított orosz KrioRus, ahol jelenleg 15 pácienst tárolnak lefagyasztva, és a Portugáliában 2010 óta működő EUCRIO, ahol viszont csak a páciensek sürgősségi lefagyasztását végzik, hosszabb idejű tárolással nem foglalkoznak.

Lefagyasztották egy rákban meghalt 14 éves lány testét

Egy 14 éves brit lányt – akinek nevét személyiségi jogok miatt nem említhetjük –  súlyos és gyógyíthatatlan rákkal diagnosztizáltak, és azt kérte szüleitől, hogy halála után fagyasszák le testét, hogy újraéledhessen, ha azt lehetővé teszi majd az orvostudomány.

Utolsó hónapjait keserves kutakodással töltötte, mert utána akart járni annak, miként tudja testét lefagyasztatni, hogy majd egyszer „felébresszék” a halálból. Édesapja viszont a kezdetektől fogva ellenezte a dolgot, ezért a lány bírósághoz fordult. A lány sikerrel járt a brit legfelsőbb bíróságon, de sajnos nem érhette meg az ítéletet: halála után egy hónappal hozták meg a döntést a bírák, amelyben helyet adtak kérelmének. A végzés értelmében az Egyesült Államokba kerül a test, ahol majd szakszerű eljárással lefagyasztják. A bíró szerint azért döntöttek így, mert „békében halt meg és abban a tudatban, hogy a testét megőrzik úgy, ahogy kívánta”.

Az eset nem egyedi.

A következő hírességek szeretnék hasonló módon megőrízni testüket az utókornak:

• Seth McFarlane, a Family Guy alkotója
• Larry King, népszerű amerikai talk show műsorvezető
• Simon Cowell, az amerikai X-faktor vezetője
• Britney Spears popsztár

Akik pedig már a cseppfolyós nitrogén birodalmában vannak:

• James Bedford, 73 éves pszichológus, akit elsőként fagyasztottak le 1967-ben
• A baseball-legenda, Ted Williams, akinek fejét és testét külön tárolják
• Ifj. Matheryn Noavaratpong, aki a thaiföldi Bangkokból származik, és aki az eddigi legfiatalabban lefagyasztott nő, miután 2015-ben agydaganatban elhunyt.

Meghalt az űrhajós, aki három éjszakát töltött a Holdon

2018. január 5-én, pénteken, egy tüdőgyulladás szövődménye következtében 87 évesen meghalt John Young, a NASA egyik legtapasztaltabb pilótája. 

John Young amerikai asztronauta volt a kilencedik ember, aki a Holdon járt. 1930-ban született, és több mint 40 évig szolgált a NASA-nál. 2004-ben vonult nyugdíjba. Az űrhajós halálhírét szombaton közölte az amerikai űrhivatal.

Pályafutása alatt Young volt az egyedüli olyan amerikai asztronauta, aki a NASA mindhárom űrprogramjában – a Geminiben, az Apollóban és a Space Shuttle-ben is – részt vett. Az Apollo-16 parancsnokaként 1972-ben három éjszakát töltött a Holdon. Young később erről az élményről úgy nyilatkozott, hogy a „Hold egy kedves hely.” Kollégájával, az Apolló-16 másik holdra szálló űrhajósával, Charles Duke-kal egymázsányi holdkőzetet gyűjtöttek.

Részt vett a Columbia űrrepülőgép első repülésén is Robert Crippennel. Utóbbi két program azért is fontos, mert ezek első repülések voltak, magas kockázattal. 

1965-ben külön kongresszusi meghallgatást kellett összehívni amiatt, mert Young Gemini 3 program alkalmával egy marhahúsos szendvicset csempészett az űrhajóra.

Robert Lightfoot, a NASA vezetője azt mondta róla, hogy a NASA és a világ is elveszítette az űrhajózás egyik első úttörőjét. Kitartása, tehetsége és rátermettsége az űrhajósok űrhajósává emelte ki.

Boldog születésnapot, Stephen Hawking!

Galilei halálának 300. évfordulóján, 1942. január 8-án született korunk egyik legnagyobb elméje, az „asztrofizika popsztárjaként” is emlegetett tudománynépszerűsítő, Stephen Hawking. A híres elméleti fizikus hétfőn tölti be a 76. életévét.

Pedig 21 évesen mindössze két évet jósoltak neki az orvosok, miután motoneuron-betegséggel, amiotrófiás laterálszklerózissal, azaz ALS-sel diagnosztizálták. Ő az egyébként, aki jelenlegi ismereteink szerint a világon legtöbb ideje él együtt ezzel a kórral. 1985-től speciális számítógépes beszédprogrammal képes csak kommunikálni. Legutóbb Rómában lett rosszul, miután Ferenc pápával találkozott. Szerencsére felépült, nemrég az új Star Wars-film, a Zsivány Egyes egyik vetítésén látták otthona közelében.

Oxfordban, értelmiségi szülők első gyermekeként látta meg a napvilágot. Apja orvosnak szánta, de őt inkább a matematika, a fizika és a csillagászat érdekelte, de csak szabadidejében, középiskolai éveiben nem igazán szeretett tanulni.

Tizenhét évesen került az Oxfordi Egyetemre, ahol fizikából szerzett diplomát kiváló eredménnyel. Kozmológiai-asztrofizikai tanulmányait Cambridge-ben folytatta, ahol 1966-ban szerzett doktori fokozatot. Az egyetemi évek alatt diagnosztizáltak nála gyógyíthatatlan betegségét, amely a mozgató idegpályák elsorvadásához vezetett. Kezdetben bottal járt, de 1969-ben végleg tolókocsiba kényszerült.

Betegsége egyre súlyosbodott, önállóan enni sem tudott, végül teljes ellátásra szorult. 1985-ben súlyos tüdőgyulladás következtében szervezete összeomlott. Életmentő műtétet, gégemetszést hajtottak végre rajta, teljes némaságra lett ítélve, a kommunikáció szinte lehetetlenné vált számára. Egyik tanítványa segítségével sikerült újra kapcsolatot teremtenie a külvilággal: a kerekes székére erősített, ujjakkal, majd a bénulás elhatalmasodása után fej- és szemmozdulatokkal vezérelhetővé tett beszédszintetizátorral osztja meg gondolatait másokkal.

A „világegyetem urának” is becézett tudós fő kutatási területe a relativitáselmélet összehangolása a kvantummechanikával (a mindenség elmélete). Elsősorban a világegyetem keletkezése, a Big Bang teória, valamint a „fekete lyukak” problémája foglalkoztatja.

Véleménye szerint ezek mégsem olyan feketék, vagyis hőmérsékleti sugárzásuk, párolgásuk van (a jelenséget róla nevezték el a fizikában), emiatt energiájuk és tömegük csökken, végül összeomlanak. A világegyetem létrejöttével kapcsolatban arra a megállapításra jutott, hogy valójában nincs is kezdete, vagyis úgy kell elképzelni, mint ahol „a tér és idő határtalan, zárt felületet alkot”. Kutatásai során azt a sokak számára kiábrándító tételt is felállította, hogy az időutazás csak filmekben és regényekben lehetséges. 2015-ben bejelentette, hogy megoldást talált a fekete lyukakkal kapcsolatos információs paradoxon feloldására.

Nevét az 1988-ban megjelent, Az idő rövid története című, a tudományokban járatlanoknak is élvezhető könyv tette széles körben ismertté. A kötetet negyven nyelvre fordították le, harmincmillió példány kelt el belőle, és tudományos mű esetén rekord, 237 hetet töltött a Sunday Times sikerlistáján.

Hawking szerepelt már rajzfilmekben, sorozatokban, lemezeken is. 2001-ben jelent meg Az univerzum dióhéjban című munkája, amelyben arra hívja fel a figyelmet, hogy az emberi fajnak nincs jövője, ha nem terjeszkedik a világűrben. 2005-ben adta ki első könyvének átdolgozott, kibővített változatát Az idő még rövidebb története címmel. 2010-ben megjelent A nagy terv című könyve azért kavart vitát, mert azt fejtette ki, hogy a világegyetem keletkezése a fizika törvényeivel megmagyarázható, így nincs szükség a Teremtőre.

Hawking számos kitüntetés birtokosa, harminckét évesen lett a brit Királyi Akadémia tagja, harminchét évesen megkapta Cambridge-ben a matematika tanszék Lucas-professzori (tanszékvezetői) posztját, amelyet Newton is betöltött. 2009-ben nyugdíjba vonult, de professor emeritusként folytatja munkáját a Cambridge-i Egyetemen, a relativitáselmélettel és gravitációval foglalkozó csoportot vezeti.

A tudós meg van győződve arról, hogy az emberiség túlélésének egyik elengedhetetlen feltétele az űrben történő terjeszkedés. Számtalan világvége jóslata közül az egyik szerint az emberek legfeljebb 1000 évet élhetnek még a Földön. Addig atomháború, a felmelegedés vagy valamilyen halálos vírus fog globális katasztrófát okozni, hacsak utódaink nem kezdik meg a világűr gyarmatosítását.

Hawking az elmúlt több mint 50 évben a világ egyik legismertebb és legnépszerűbb tudósa lett. Nemcsak tudományos berkekben világsztár, de a popkultúra szerves része. Több televíziós sorozatban is feltűnt, például az Agymenők visszatérő vendége.

Rendkívüli életéről legutóbb 2014-ben mutattak be filmet, a forgatókönyv első felesége önéletrajzi műve alapján készült. „A mindenség elmélete” 2015-ben több nemzetközi díjat nyert, a Hawkingot megszemélyesítő Eddie Redmayne brit színész többek között élete első Oscar-díját is átvehette.

2014-ben magyarul is megjelent „Az én rövid történetem” című memoárja, amelyben bölcsen és humorral foglalja össze nem mindennapi sorsának alakulását:

„A fizikát untam leginkább az iskolában, mivel túl könnyű volt. A kémia sokkal szórakoztatóbb, folyton váratlan dolgok történnek, például felrobban valami. Azonban a fizika és a csillagászat azt a reményt keltette, hogy megérthetjük, honnan jövünk és miért vagyunk itt. Fel akartam mérni a világegyetem mélységeit” – idézte fel könyvében pályaválasztását.

Képes iróniával tekinteni állapotára, talán ennek is köszönhető, hogy nem süllyedt mély depresszióba. Egyszer így üzent a kilátástalan helyzetben lévőknek:

A dolgok képesek távozni a fekete lyuk külső oldalán és valószínűleg a másikon is egy másik univerzumba. Ezért ha egyszer egy fekete lyukban érzed magad, ne add fel – van kiút.

2016-ban díjat alapított a tudomány népszerűsítéséért legtöbbet tevő ismeretterjesztőknek, az első díjazottakat személyesen választotta ki.

Boldog születésnapot, Stephen Hawking!

Aki a fogával érzékelte a hangokat

„A néma szónok”, a „vak festő…” – rosszízű cirkuszi tréfának, de legalábbis fából vaskarikának érezzük az ilyesfajta szófordulatokat. Pedig létezett – igaz, ismereteink szerint mindössze egyetlen – művész, aki az alkotáshoz leginkább szükséges készsége, a hallása elvesztése után is képes volt folytatni a munkát. Új műveket tudott komponálni, méghozzá nem is akármilyeneket.

Nem véletlen, hogy az orvostudomány is megkülönböztetett figyelemmel fordul a süket zeneszerző paradoxona felé. A Beethoven családban apai ágon több zenésszel is találkozhatunk.

Nagyapja aki szintén Ludwig volt a mai Belgium területéről költözött Bonnba, ahol karnagyként a kölni választófejedelem egyik udvari zenekarát dirigálta. Beethoven apja is zenész, bár karrierje nem ívelt olyan magasra, mint apjáé. Egyes vélemények szerint, ennek egyik oka összeférhetetlen magatartása lehetett, mely feltevést az első hegedűs egyik levele is igazolni látszik: „a kolléga úr inkább a tigrissel, mint az emberrel mutat közeli rokonságot.”

Az általában harapós kedvű Johann van Beethovennek összesen hét gyermeke született, másodikként 1770-ben Ludwig. A testvérek közül mindössze hárman élték meg a felnőttkort. Itt kell megjegyeznünk, hogy XVIII-XIX. században a csecsemő- és gyermekhalandóság még 30-50% között mozgott. Ismereteink szerint nem volt örökletes betegség a családban, ahogyan a süketség sem fordult elő korábban.

A fülcsengéstől a teljes süketségig

A kisgyermek Ludwig betegségeiről viszonylag keveset tudunk, annyi azonban bizonyos, hogy tébécén és bárányhimlőn átesett. Ez utóbbi a zeneszerző arcán is nyomot hagyott. Gyermekkori asztmáját idővel kinőtte.

1792ben Beethoven úgy döntött, hogy elhagyja szülővárosát és Bécsbe költözik. Remélte, hogy ott Mozart kezei alatt tanulhat, ám a császárvárosba érve a zseniális művész már nem élt. Az ifjút ekkor Haydn vette maga mellé. Ezen időkből származó írásaiban tett említést először hasi bántalmairól, melyek hasmenés, székrekedés, görcsök és hányás formájában mutatkoztak A kellemetlenségek egész földi pályafutását végigkísérték, sőt élete delelőjétől a rohamokhoz több napig tartó sárgaság is társult.

Beethoven 27 évesen tífuszon esett át, ami után nem sokkal kezdődtek hallási problémái. Panaszai ekkor még csupán a bal fülére korlátozódtak, és csak időszakosan fordultak elő fülcsengés kíséretében. 1801re azonban a betegség sokkal előrehaladottabb állapotban volt: a halláscsökkenés mindkét oldalon jelentkezett és egyre fokozódott. Barátjához, Wegelerhez írott levelében kétségbeesetten számol be tapasztalatairól:

„… hallásom az utóbbi 3 évben rohamosan romlik. Füleimben éjjel-nappal állandó sípolást és zúgást hallok. Bármily egyéb foglalkozás esetén ez elviselhetőbb lenne, az enyémben azonban ez tényleg ijesztő … Hogy fel tudd fogni, milyen mértékű a süketségem, be kell neked vallanom, hogy a színházban egészen előre kell hajolnom a zenekar felé, hogy az énekest halljam, mert ha ezt nem teszem, akkor a magas hangokat nem hallom, sem az énekesét, sem a zenekarét, ha pedig egy kissé távolabb állok, akkor egyáltalán semmit sem hallok. Gyakran előfordul, hogy a halk beszéd tónusát hallom, de a szavakat már nem tudom kivenni. Ha viszont valaki kiabál, az elviselhetetlenül kellemetlen.”

Beethoven az elkövetkező 14-15 évben szinte teljesen elveszítette hallását. Mivel még a hétköznapi beszélgetés is teljesen lehetetlen, írásban közölte gondolatait az őt körülvevőkkel. Mindezeket füzetekben rögzítette, melyek száma haláláig elérte a 140-et. Ma a zeneszerző hagyatékának fontos részét képezik.

A néma tapsvihar

1811-re, 31 éves korára, a hallása már annyira megromlott, hogy nem sikerült előadnia 5. Esz-dúr (Emperor) zongoraversenyét. Ettől kezdve nem lépett fel hangversenyeken, és a továbbiakban betegsége minden társas zenélési lehetőségtől megfosztotta. Az ezt követő nyolc évben már csak karmesterként jelent meg nyilvánosan. Ez úgy volt lehetséges, hogy egy közeli barátja (Johann Nepomuk Malzel, a metronóm feltalálója) fejre erősíthető hangtölcsért szerkesztett a mesternek, ami némileg javított hallásán. Féltékeny vetélytársai természetesen nem is hagyták szó nélkül a különös megjelenést.

1822-ben végleg visszavonult és már csak otthonában komponált. Tudjuk róla, hogy munka közben fogai közzé egy dobverőt szorított, aminek másik vége a zongora fedőlapjához ért. Ennek segítségével vált érzékelhetővé a számára nem hallható hangszer, mivel a koponyacsont rezgése képes bizonyos mértékű hallásérzetet biztosítani.

1827 márciusáig, haláláig már csak egyetlen alkalommal lépett fel nagyközönség előtt, a IX. szimfónia ősbemutatóján. A zeneirodalom legkiemelkedőbb alkotásai közé sorolható mű premierjét 1824 májusában, a Kartnertortheaterben rendezték meg. Az előadás hatalmas sikert aratott, amiből a már teljesen süket zeneszerző semmit sem vett észre. Beethoven a kottáiba merülve lapozgatott, amikor az egyik énekesnő a hangosan éljenző publikum felé fordította. A megfáradt mester csak ekkor hajolt meg hálás közönsége előtt.

Hibás gén állt a hallásromlás hátterében

A zeneszerző süketségének okáról számos spekuláció látott napvilágot. Ezek között szerepel a szifilisz és a mérgezés, a tífusz, illetve az a szokása, hogy hideg vízbe merítette a fejét, így tartotta ébren magát.

A Dél-Kaliforniai Egyetem kutatói azonban úgy vélik, hogy megtalálták a valódi okot. Azonosítottak a belső fülben egy gént, az úgynevezett Nox3-at, amely kritikus szerepet játszik annak meghatározásában, mennyire veszélyeztet valakit a hallásvesztés kialakulása. Úgy vélik, hogy a hibás gén más zenészek, például Eric Clapton, Phil Collins és Ozzy Osbourne hallásproblémáira is magyarázatot ad.

32 éve robbant fel a Challenger!

Egy hibás alkatrész mellett a rossz kommunikáció és felelőtlen vezetői döntések is hozzájárultak a Challenger űrrepülőgép 32 évvel ezelőtti tragédiájához. A közhiedelemmel ellentétben a legénység nem a 73. másodpercben halt meg. Haláluk pontos okát azonban nem lehetett megállapítani.

Tanár az űrben

Az első űrsiklóstart 1981-ben történt, a saját szárnyain visszatérő űrrepülőgép tehát 1986 elején már bevált járműnek számított. A NASA 1985 végéig kilenc sikeres küldetést végzett a Challengerrel, ezzel az űrsiklóval jutott az űrbe az első amerikai űrhajósnő és az első fekete amerikai űrhajós. Az 1986 elejére tervezett, STS-51-L jelű küldetés a Challenger tizedik és az egész űrsiklóprogram huszonötödik missziója lett volna.

A küldetést igen nagy médiafigyelem kísérte, mert a hétfős legénységben egy civil is helyet kapott: a 36 éves, New Hampshire-i Christa McAuliffe, akit több mint tizenkétezer jelentkező közül választottak ki a Reagan elnök által meghirdetett „Tanár az űrben” program keretében. McAuliffe-t nyolchetes gyorstalpaló kiképzésen készítették fel az útra, az űrben néhány tanóra megtartása lett volna a feladata, ezeket a terv szerint tévéközvetítésen lehetett volna követni. A tanárnő többek között az űrsikló belsejét mutatta volna meg a Földön figyelő diákoknak.

Persze a Challenger nem csak ezért ment volna az űrbe. Az STS-51-L hivatásos űrhajósai feladatai között szerepelt egy távközlő műhold pályára állítása és a Halley-üstökös megfigyelésére szolgáló Spartan-203 műszer beüzemelése. Az üstökös megfigyelése mellett tudományos kísérleteket is terveztek az űrben.

Indítás fagyban

Az űrsikló startját 1986. január 22-re tervezték, de kisebb műszaki hibák és az időjárás miatt többször is el kellett napolni az indítást. Szokatlanul kemény és hideg tél volt akkor Cape Canaveralban. Az indítás napján, január 28-án is jégréteg borította az állványt, ezért a 7 óra 32 percre tervezett startot néhány órával megint el kellett halasztani. Miután részben jégtelenítették az állványt, a Challenger 11 óra 38 perckor elindulhatott utolsó útjára.

Akik a startot figyelték, 73 másodperccel később azt láthatták, hogy a floridai partoktól ötven kilométernyire, nagyjából 15 kilométer magasan az Atlanti-óceán fölött járó Challenger lángba borul. A több mint 2000 km/h sebességgel száguldó jármű több részre szakadt és az óceánba zuhant. A hét űrhajós életét vesztette.

A baleset nagyon szokatlan volt: az űrhajózás történetének katasztrófái és komolyabb üzemzavarai általában vagy még a Földön vagy visszatéréskor következtek be. Korábban nem nagyon volt példa arra, hogy indításkor a levegőben legyenek gondok.

A tragédia sokkolta Amerikát és az egész világot. Ronald Reagan elnök, aki aznap este mondta volna el szokásos éves beszédét az Unió helyzetéről, ezt elhalasztotta, tévébeszédét az asztronauták emlékének szentelte.

Az űrhajósok emlékét a 3350 és 3356 közötti sorszámmal bejegyzett kisbolygók őrzik.

A meghibásodott tömítőgyűrű

A bizottság az indításról készült és később feljavított felvételeket elemezve arra jutott, hogy a baleset közvetlen oka a jobboldali hordozórakéta alsó és középső szegmense közti szigetelőgyűrű volt, ez ugyanis nem látta el megfelelően a feladatát. A felvételeken már az elemelkedés első másodpercében sötét füstpamacs látható a gyűrűnél, az 59. másodpercben pedig egy apró, de folyamatosan növekedő lángcsóva. A növekvő lángcsóva másodpercek alatt elérte a külső üzemanyagtartályt, és felforrósította azt. A felvételeken 73,124 másodperckor fényes pára látható a tartály alsó részénél, ami annak a jele, hogy a tartály alja leszakadt. A következő ezredmásodpercekben hirtelen kiszabadult és begyulladt a folyékony hidrogén, és darabokra szakadt a Challenger.

A tömítőgyűrűvel az volt a gond, hogy a nagy hidegben sokat veszített a rugalmasságából, ezért az indításkor fellépő hirtelen forróságban nem tudott megfelelően kitágulni. „Erről a NASA mérnökei tudtak, és jelezték is a jelentős fagy miatt, hogy ebből probléma lehet. A közvetlen felettesek azonban nem értékelték ezt problémának, és a felső vezetéshez már nem jutott el az információ” – mondja Horvai Ferenc csillagász, akit a Magyar Űrkutatási Irodában értünk el.

 A Challengert nem lett volna szabad nagyjából nulla fok alatt elindítani, de a mérnökök figyelmeztetései ellenére a NASA mégis erőltette a startot. Az űrhivatal talán elbizakodott lehetett a program korábbi sikerei miatt, és valószínűleg a médiafigyelem is nyomasztotta, illetve bosszantotta, hogy az újságok a folyamatos halasztások miatt gúnyolódni kezdtek. 

Az utolsó percek

A Challenger roncsai hatalmas területen szóródtak szét, a felkutatásukra költött huszonkét millió dollár ellenére csak mintegy felüket sikerült kiemelni a víz alól. Amit megtaláltak, azt Cape Canaveral-en temették el egy használaton kívüli rakétasilóban.

A közhiedelemmel ellentétben egyáltalán nem biztos, hogy az űrsikló hét űrhajósa a 74. másodpercben lelte halálát. A visszatérő egység, az Orbiter ugyanis nem robbant apró darabokra – bár több nagyobb részre szakadt, a legénységi kabin egyben maradt. A kabin nagy sebességgel az óceánba csapódott, később meg is találták a maradványait, de a roncs állapota miatt nem lehetett kideríteni, hogy pontosan hogyan halt meg a legénység. A küldetésből fennmaradt adatok alapján az valószínűsíthető, hogy a robbanásban nem érte olyan nagy erőhatás az űrhajósokat, hogy életüket vesztették volna, viszont a hirtelen nyomáscsökkenés miatt gyorsan eszméletüket vesztették, így nem kellett átélniük a szörnyű zuhanást és a becsapódást.

A baleset után azonnal leállították az űrsiklóprogramot. A megmaradt űrsiklókon jelentős biztonsági átalakításokat végeztek, és szervezeti átalakítások is történtek. Az emberes amerikai űrrepülés azonban csak több mint kétéves szünet után, 1988. szeptember 29-én folytatódhatott. A kilencvenes évek elejére pedig elkészült a Challenger utódja, az Endeavour űrsikló.

Küldetésükről a National Geographic emlékezett meg a következő dokumentumfilmben.