Március

Mesterségesen növesztett csontszövetet ültettek be egy emberbe

Évtizedek óta tomboló tüzek

Mi volt az ősrobbanás előtt?

Mesterségesen növesztett csontszövetet ültettek be egy emberbe

Már több alkalommal is osztottam meg hírt, saját sérült testszövetüket regenerálni képes állatokról, most első ízben emberbe ültettek át sikeresen egy mesterségesen létrehozott szövetet.

Az eljárást a Bonus BioGroup izraeli biotechnológiai cég fejlesztette ki. A zsírsejtek közül kiválogatták azokat, amelyek szövet és vérerek generálására képesek, ezeket egy bioreaktor nevű eszköz segítségével növeszteni kezdték. A bioreaktorban az emberi szervezetre jellemző, optimális körülmények között folyhat a csontregeneráció. Két hét után csontszövet jön létre, amit a páciensbe lehet ültetni, hogy ott tovább növekedve kipótolja a hiányzó csontot.

„Több ezer apró, élő csontrészecskét növesztettünk, amit beinjektáltunk a lábszárnak abba a részébe, ahol hiányzott a csont. A csontdarabok itt összekapcsolódnak egymással és működő csontot hoznak létre” – mondta el Sai Merecki, a cég igazgatója.

A műtétet a Haemek kórház ortopédiai és rehabilitációs osztályának vezetője, Nimrod Razen végezte. A Jediót Ahronót-nak elmondta, hogy a páciens sípcsontja magától nem regenerálódott volna.

„Hat hét alatt a csont visszanő és ismét normálisan fog működni. Ma ezzel képesek vagyunk arra, hogy laboratóriumban bármilyen csontot növesszünk, az eljárás teljes fordulatot hoz az ortopédiában.” – tette hozzá.

Az orvos szerint a beavatkozás idős, csontritkulásos és rák miatt amputált betegeken is segíthet, sőt a jövőben a törpenövésűeket is több tucat centiméterrel magasabbá tudja majd tenni.

Forrás: origo.hu   

Évtizedek óta tomboló tüzek

Az óriási tüzek végigkísérték az emberiség történetét, akár szerencsétlen emberi hibából, vagy épp természetes okokból indultak. Sorra vesszük a legrégebb óta tartóakat.

Centralia: a város, ami alatt ötvenöt éve megnyílt a Pokol

Ezen esetek közül azonban egyik sem okozott akkora kárt, mint az 1866-ban, öt kisebb philadelphiai szénbánya közelében megalapított, ma mindössze alig féltucat ember által lakott Centralia (Pennsylvania, Egyesült Államok) esete. A bányászváros lakói a szeméttel együtt az óriási földalatti széntömeget is meggyújtották. Azóta is ég.

Az 1890-re már közel kétezernyolcszáz fősre duzzadt városban öt hotel, hét templom, két színház, tizennégy bolt, valamint huszonhét italmérés működött, a településnek pedig minden esélye megvolt arra, hogy hosszú évtizedekre a környék legfontosabb települése marad: Centralia, illetve az azt körülvevő területek alatt ugyanis a legtisztább és legnagyobb fűtőértékű kőszénfajtaként ismert antracit gazdag erei húzódtak, melyek kitermelése a kőzet előfordulási mélysége miatt ugyan nagyobb költségekkel járt, de a vállalkozás óriási haszonnal kecsegtetett.

A termelés lassan azonban hanyatlani kezdett: a fiatal bányászok közül sokan az első világháború frontjaira kerültek, esetleges visszatérésük után pedig inkább egy nagyvárosban próbáltak szerencsét, mint a szénbányák sötétjében. A helyzetet az 1929-ben indult első gazdasági világválság is súlyosbította: öt szénbánya zárt be, a munka nélkül maradt, a járatokat ismerő bányászok azonban még vissza-visszajártak a tárnákba, kitermelve a könnyen elérhető maradékokat. Ez tovább gyengítette a föld alatti alagúthálózatot, és nagy mértékben hozzájárult a mai helyzet kialakulásához – több járat már a harmincas évek folyamán beomlott, ellehetetlenítve a lezárt tárnák állapotának ellenőrzését.

A földalatti szénbányászat az utolsó bányákban egészen a hatvanas évekig tartotta magát, egy gondatlanságból bekövetkezett katasztrófa azonban előbb a termelés leállítását, majd a város majdnem teljes elnéptelenedését okozta.

A lakók ugyanis hosszú éveken át a lezárt alagutakba szállította a háztartási szemetet, hogy ott aztán tűzálló agyagrétegre öntve elégessék azt, a parázsló maradékokat pedig a tűzoltóság segítségével eloltsák. 1962 májusában, az Egyesült Államokban fontos ünnepnek számító háborús hősök emléknapjára (Memorial Day) készülve a város ugyanerre készült: szokás szerint begyújtották a hulladékot, az agyagréteget azonban jórészt kispórolták a folyamatból.

A helyszínen lévő öt önkéntes tűzoltó ennek ellenére úgy érezte, sikeresen eloltották a parázsló romokat.

Óriásit tévedtek, hiszen a parázs egy része azonban begyújtotta az antraciterek egyikét, a helyzet az idő múlásával pedig csak tovább romlott. A következő napokban még többször fellángoltak a szemét maradványai, sőt, egy öt méter átmérőjű, de hulladékkal azonnal eltömődött lyuk is keletkezett a terület szélén.

Centralia vezetése úgy gondolta, hogy nincs túl nagy baj, még azok után is, hogy egy bányaellenőr a kőszén égésével járó szén-monoxid igen magas koncentrációját mutatta ki az események színhelyén, a következő fél évben pedig három, a bányafelügyeleti szervek, illetve az állam által finanszírozott projekt is indult az ekkor még lényegtelen méretűnek gondolt tűz megfékezésére.

A probléma nagyságára csak 1979-ben döbbentek rá: a helyi benzinkút tulajdonosa – egyben a polgármester –, John Coddington a földalatti benzintankok egyikének szintjét mérte, az apró nyíláson kihúzott mérő viszont meglepő módon forró volt. A férfi azonnal megmérte az üzemanyag hőmérsékletét: a hőmérő 78°C-ot mutatott!

A következő évben a lakók saját bőrükön kezdték érezni a tűz mellékhatásait: a levegő csökkenő oxigén-, és növekvő szén-dioxid szintje, illetve a szén-monoxid arányának növekedése egyre komolyabb rosszulléteket okozott.

A probléma még ekkor sem volt széles körben ismert, egy 1981-es eset azonban hirtelen felrázta az országot: a családi házuk kertjében lévő tizenkét éves Todd Domboski lába alatt egyszerűen megnyílt a föld, a fiú pedig bezuhant az 1,2 méter átmérőjű, 46 méter mély lyukba. Szerencsére fennakadt egy fa gyökerén, így tizennégy éves unokabátyjának sikerült megmentenie az életét. A kiérkező szakértők a lyukból áradó forró levegőről, illetve a vele érkező halálos mennyiségű szén-monoxidról számoltak be, így egyszerre csak néhány másodpercet tudtak a lyuk mellett tölteni.

A még mindig közel ezer fős városka lakói a hírek hallatán érthető módon menekülni kezdtek a környékről. 1984-ben a Kongresszus negyvenkét millió dollárt különített el a kiköltöztetésükre – többségük elfogadta az ajánlatot, és egy távolabbi városba költöztek, voltak azonban olyan családok, akik az állam figyelmeztetése ellenére is maradni szerettek volna.

A tűz azóta a szomszédos Byrnesville alatti szénrétegekre is átterjedt. 1996-ra hetven fős kistelepülés házait lerombolták, ma csak egy apró kápolna és egy használaton kívüli garázs emlékeztet az egykori lakókra.

Centralia ma az amerikai katasztrófaturisták egyik kedvenc célpontja, mely elhagyatott – firkái miatt csak graffiti-autópályának nevezett – útszakasza, a romok közül feltörő füst, a még legalább kétszázötven évig tartó égési folyamat, illetve a szén-monoxid szintje és a bármikor megnyíló föld miatt a földrész egyik legveszélyesebb települése, némi túlzással a csernobili atomerőmű közelében fekvő Pripjaty tengerentúli párja.

Yanar Dag (Égő Hegy), Abseron-félsziget, Azerbajdzsán

A feltörő gázokat az ötvenes években véletlenül gyújtotta be egy pásztor, a tűz pedig azóta is megállás nélkül lobog. Az akár tíz méteres magasságot is elérő színes lángcsóvák egy ugyanilyen széles repedésből törnek fel. A levegő a közeli forrásoknál is begyújtható egy gyufával, ezeket a helyiek égő forrásoknak nevezik, és gyógyító vízként tisztelik.

A Pokol Kapuja, Kara-kum sivatag, Türkmenisztán

A gázlelőhelyekben gazdag területen szovjet geológusok 1971-ben próbáltak meg kutat fúrni, de rövidesen kiderült, hogy egy hatalmas, gázzal teli üreg felett próbálkoznak, mivel egyik pillanatról a másikra az egész fúró eltűnt a föld alatt, hetven méter átmérőjű lyukat hagyva a felszínen.

A veszélyes mennyiségű gáz légkörbe kerülésének elkerülésére a kutatók úgy gondolták, a legegyszerűbb lesz begyújtani az egészet, hiszen napokon belül úgyis kimerül a hely. Tévedtek, a Pokol Kapuja negyvennégy éve nyitva áll.

Brennender Berg, Saar-vidék, Németország

A hegy alatti szénmező valószínűleg öngyulladás következtében 1688-ban kapott lángra, de a helyi történetek egy gondatlan pásztorról szólnak, aki a lehető legrosszabb helyen rakott tábortüzet, begyújtva egy közeli fát, amely a gyökerein át elérte a széntömeget, felgyújtva azt.

A helyet 1770-ben Goethe is meglátogatta, sőt, az eseményt önéletrajzában meg is említi: kénszagról, vöröses színű, izzáshoz közeli sziklákról számol be, valamint arról, hogy talpa alatt is érezte a szörnyű forróságot.

A tűz persze már nem ugyanolyan heves, mint Goethe látogatásakor, de a repedésekből néha még mindig füst tör elő, azokon benézve pedig akár még az izzó szén is látszik.

A lángoló forrás

Bár a felsorolás korántsem teljes, de végezetül álljon itt egy közel-keleti történet.

A Törökország, Irak, Irán és Szíria határvidékén húzódó, hegyekkel tagolt Kurdisztán Irakhoz tartozó darabja alatt elképesztő méretű kőolaj-, illetve gáztartalékok húzódnak, kiaknázása pedig a 2003-ban autonómmá vált Iraki Kurdisztán egyik legnagyobb bevételforrása. A XX. század derekán a brit és iraki kormányok számos olajkutat fúrtak a kétszázezres lakosú Chamchamal körül, ez pedig a terület alatti gáznyomás jókora mértékű emelkedését okozta.

Ennek fényében annyira nem is meglepő, hogy 2015-ben, egy, a városhoz közeli farm vízellátását biztosító kút fúrásakor nem csak tiszta, kellemes hőmérsékletű forrásvíz tört fel, hanem jókora mennyiségű metán is. A munkát végzők úgy gondolták, hogy ettől legegyszerűbben egy égő gyufával lenne megszabadulni. A terv azonban nem vált be: az apró medencében már három éve forráspont közeli hőmérsékleten bugyog a víz, közepe pedig nemes egyszerűséggel lángol. A naponta 2200 liternyi gáz elégése az ihatatlanná vált vizű forrás megközelítését maszk nélkül kimondottan rossz ötletté teszi, hiszen a nem elégő, de a levegőbe kerülő metán hányingert és szédülést okoz.

Mi volt az ősrobbanás előtt?

Az univerzum keletkezésének ma elfogadott elmélete szerint az ősrobbanáskor az egyetlen extrém sűrű pontba tömörödő anyag egyszer csak kitört és szétfröccsent a világba, mint valami kozmikus vulkán, a világegyetem pedig azóta folyamatosan tágul. Ez az ősrobbanás a mai tudásunk szerint 13,8 milliárd évvel ezelőtt történt. Na de mi volt előtte?

Ha volt is valami, tök mindegy

A világhírű tudós Stephen Hawkingnak is van egy saját elmélete, amely a határok nélküliség hipotézisére épül:

„A világegyetem határfeltétele az, hogy nincs határa. Más szavakkal az euklideszi téridő egy vég nélküli zárt felület, mint a Föld felszíne. Mondhatjuk, hogy a képzeletbeli és a valós idő a Déli-sarkon kezdődik, ami egy olyan pont a téridőben, ahol a normál fizika törvényei érvényesek. Nincs semmi a Déli-Sarktól délre, tehát nem volt semmi az ősrobbanás előtt.”

Vagyis az analógia lényege nagyjából az, hogy ahogy a Föld felszínén is van egy legdélebbi pont, úgy az idő kezdete is kijelölhető, még akkor is, ha a Föld se ér véget a Déli-sarknál, és az idő se tűnik el, ha visszakövetjük a valódi kezdetéig.

Hawking szerint az ősrobbanás előtt az idő meggörbült: ahogy megyünk visszafelé, az idő mindig  egyre közelebb jutott a semmihez, de soha nem vált semmivé. Vagyis eszerint az elképzelés szerint soha nem volt semmi, amiből az ősrobbanás által valami lett.

Véleménye szerint, mivel az ősrobbanás előtti eseményeknek nincsenek megfigyelési következményei, akár ki is hagyhatjuk őket az elméletből, és azt mondhatjuk, hogy az idő az ősrobbanáskor kezdődött. Így az ősrobbanés előtti események egyszerűen nem definiálhatók.

Semmiből lettünk?

Más vélekedések szerint viszont az élet és a világmindenség kezdetére a végső válasz az lehet, hogy az univerzum a semmiből lett.

Egy kutatócsoport ugyanis egyértelműen arra jutott, hogy a világ kezdetben egy nagy, homogén massza volt. Egy olyan homogén valami, amiben nem volt semmilyen anyag. Nulla energiával rendelkezett, vagyis mintha nem is létezett volna energia szempontjából. Bizonyos kvantum fluktuációk képesek végbemenni a semmiben, ezáltal előidézve egy végtelen állapotot, melyből aztán az ősrobbanás megindulhatott.

Ez számunkra azonban szinte felfoghatatlan, hiszen nehéz elképzelni, hogy az ősrobbanás előtt egy semmi uralkodott mindenhol, a végtelen térben.

Seth Shostak, a SETI fő kutatója is azt nyilatkozta, hogy a kvantummechanikai fluktuációk a vizsgálatok szerint képesek előidézni a kozmoszt. Vagyis a mi kozmoszunk is egy ilyen fluktuáció eredménye lehet.

Nem tiszta tehát elég sok minden jelenleg a kvantumszinteken, de a tudósok mindent megtesznek azért, hogy körvonalazódjanak azok a folyamatok, melyek lévén a semmiből tud létrejönni az univerzum.

Annyi viszont bizonyos, hogy a fizikai törvények már jóval az ősrobbanás előtt jelen lehettek, csak más formában. ugyanis az ősrobbanás maga, és a terjedésének mivolta feltételezi azt, hogy bár a tér és az idő azelőtt nem létezett, a fizikai törvényszerűségek már a homokén „semmiben” is jelen voltak.