Szeptember

Önmagát mumifikálta a szerzetes

Az első számítógépes bug legendája

Áthaladt egy protonsugár a fején - túlélte

Dinoszauruszokat ölt a Belzebúb-béka

Önmagát mumifikálta a szerzetes

Az európai kultúrkör számára annyira idegen önmumifikálás szokása eredendően japán buddhista szerzetesektől származott. A hosszú meditálást és önaszkézist „megkoronázó” művelet célja a tökéletes megtisztulás, és a nirvánába jutás volt. Hitük szerint az a szerzetes, aki sajátmagát mumifikálta, olyan mágikus erőre tett szert, amellyel a közösségét erősítette. Az önmumifikálásra a kevesek közül is csak nagyon kevesek voltak képesek; mindehhez hihetetlen lelki és akaraterő volt szükség.

Amikor egy szerzetes eljutott addig, hogy fokozatosan és hite szerint megvilágosodva lassan megváljon az életét, szinte mozdulatlanságba dermedve és minden tevékenységgel felhagyva, egyedül csak a meditálásnak szentelte idejét. Majd három évig sóban gazdag és vízben szegény táplálékot vett magához, majd ezt követően baktériumölő fakérget vett magához. A test kiszáradása lassú és hosszan elnyúló folyamat volt, közel hat évet vehetett igénybe.

A végső stádiumban, amikor elérkezettnek látta az időt a nirvánába átlépéshez, társai egy kőfülkébe ültették. A fülkét befalazták, azon csupán egy apró légzőnyílást hagyva. Ekkortól kezdve már semmit sem vett magához, és mély révült meditációban várta a halált. A befalazása előtt csengőt adtak a kezébe, amelynek időnként megrázásával jelezte, hogy még nem lépett ki az élet kapuján. A szerzetesek a csengetés abbamaradásából tudták meg, hogy társuk már eljutott a nirvánába. A légzőnyílást befalazták és további ezer napig nem nyúltak a testhez. Csak ezt követően emelték ki a múmiává aszódott testet a fülkéből, amelyet a templomban helyeztek el. A magát mumifikált szerzetesre szentként tekintettek, teteme előtt áldozatokat mutattak be.

Japánban később betiltották ezt a sajátos aszkézist, öngyilkosságnak minősítve azt. Összesen 20-25 olyan Ázsiából származó tetemet ismer a tudomány, amelyek bizonyíthatóan önmumifikálás útján keletkeztek. Kínában Mao Ce-tung idejében az összes szent relikviaként tisztelt és fennmaradt  múmiát megsemmisítették.

Forrás: origo.hu  

Az első számítógépes bug legendája

Manapság magyarul is gyakran mondjuk, hogy a számítógépen bugos egy program, hogy ha hibát találunk a működésében. Az viszont kevésbé ismert, hogy honnan ered ez a kifejezés, és mióta illetik az angol bogár jelentésű szóval a programhibákat.

A bug eredetéről kering egy népszerű történet. Eszerint a Harvard Egyetem technikusai 1947. szeptember 9-én egy molylepkét találtak a Mark II nevű számítógép egy alkatrészében. Grace Hopper – az amerikai haditengerészet tisztje, egyben a modern számítógép-tudomány úttörője – meg fogta szegény állatot, beragasztotta a gép működését dokumentáló naplóba, majd aláírta:

„Megtaláltuk az első valódi bugot.”

És ím, megszületett a ma is használatos kifejezés, na meg abból rögtön utána a debugging, vagyis a hibák javítására használt szó is.

Azon most lendüljünk túl, hogy a molylepke nem bug, mert bár maga a bug szó szerint félfedelesszárnyút (például poloskákat) jelent, de tágabb értelemben mindenféle rovarra szokták mondani. Azon se akadjunk fent, hogy a sztori kering olyan változatban is, hogy 1945-ben történt meg, holott a Mark II akkor még nem is működött. (1945-ös dátumot említ például a hadtörténeti múzeum is, amely a naplót őrzi.) Az viszont elég árulkodó, hogy a moly alá azt írták, ez volt az első valódi számítógépes bug – ez is azt mutatja, hogy a szó eddigre valójában már be volt járatva, és a sztoriban nem az a pláne, hogy ekkor találták ki, hanem hogy milyen jót szórakoztak a harvardi számítógépészek azon, hogy ezúttal szó szerint bugos volt a gép. Egyébként még csak nem is Hopper volt a történet főszereplője, ő csak szerette mindenkinek elmesélni.

Levél a távolból

A valóság már megint jóval unalmasabb. A kifejezést valójában már egy évszázaddal korábban is használhatták mérnökök és feltalálók, akkor még nyilván nem a csak később feltalált számítógépekkel kapcsolatban, hanem mindenféle mechanikus kütyü meghibásodására.

Thomas Edison például egy 1878-as levelében ezt írta Puskás Tivadarnak: “Feltűnnek a bugok – ahogy az ilyen kis hibákat és nehézségeket nevezik –, és több hónapos intenzív figyelem, tanulmányozás és munka szükségeltetik, mielőtt a kereskedelmi siker vagy bukás biztosan elérhető.” Az már magától értetődő fejlemény, hogy az idővel megjelenő számítógépekre is továbböröklődött a kifejezés.

Az viszont világosan látszik egy másik edisonos idézetből, hogy a mechanikus-számítógépes bug valóban az igazi rovarok után kapta a nevét. A Pall Mall Gazette 1889. március 11 számának beszámolója szerint Edison “az előző két éjszaka fent volt, mert a fonográfjában felfedezett egy bugot – ez egy kifejezés egy nehézség megoldására, ami arra utal, hogy valami képzeletbeli rovar rejtőzött el a belsejében és ez okozza a problémát”.

A szónak ez az értelme valójában már 1934-ben is olyan elterjedt volt, hogy bekerült a Webster-szótár az évi kiadásába mint a gépek működési hibájára használt amerikai szlengkifejezés. A debugging viszont tényleg ekkoriban terjedhetett el, bár arra nincs egyértelmű bizonyíték, hogy ennek a moly eltávolítása volt az eredete.

Forrás: index.hu  

Áthaladt egy protonsugár a fején – túlélte

Idén lesz 75 éves Anatolij Petrovics Bugorszkij orosz tudós, az első és egyetlen ember, akinek 39 évvel ezelőtt fején átment egy részecskegyorsító protonsugara. És még életben van. Szóval Bugorszkij egyben az első és egyetlen ember, aki részecskegyorsítóba dugta a fejét, és túlélte. Azt nem tudjuk, hogy más emberek ugyanilyen szerencsések lennének-e, úgyhogy csak azt tudjuk javasolni: semmiképp ne próbálják ki otthon!

Az orosz tudós a protvinói Nagy Energiájú Fizikai Intézet részecskegyorsítójában, az U-70 szinkrotronban dolgozott, ami akkortájt a világ legnagyobb energiájú (76 gigaelektronvoltos) protonsugarát tudta produkálni, és jelenleg is a legnagyobb orosz részecskegyorsító. (A manapság legismertebb részecskegyorsító, a CERN Nagy Hadronütköztetője is protonokat ütköztet protonokkal, hogy az atomok elemi építőköveit tanulmányozzák a magkutatók.)

A 36 éves tudóst azonnal a moszkvai sugárklinikára szállították, hogy a rövidesen kialakuló sugárbetegségét kezelhessék, illetve a szakorvosok megfigyelhessék a halálát. Ők ugyanis érthető okokból arra számítottak, hogy legfeljebb három hete lehet hátra, mivel a fejét átdöfő sugárnyaláb körülbelül 2000 gray (kétszázezer rad) sugárdózisnak megfelelő energiával terhelte meg a férfi szervezetét, és az általános tapasztalt szerint ennek negyede is elég ahhoz, hogy valaki két hét alatt belehaljon a kialakuló sugárbetegségbe.

A halálos dózisnál jóval nagyobb sugárterhelést azonban Bugorszkij túlélte, sőt el is tudta mesélni mit élt át. A szigorú atomkutatási szabályok miatt tíz évre titkosított beszámolója szerint amikor belehajolt a protonnyalábba, több ezer napnál is fényesebb villanást érzékelt, fájdalmat ugyanakkor egy fikarcnyit sem. A részecskesugár a feje bal oldalán haladt keresztül, az orra bal oldalán és bal füle mögötti területen be- és kilépve. Nem tudni biztosan, de talán az lehetett a szerencséje, hogy a protonok a fénysebességet megközelítő gyorsasággal haladtak át a szövetein.

A baleset után Bugorszkij arcának bal oldala szörnyen feldagadt, a rákövetkező napokban a sugárnyaláb ki- és belépési területein lehámlott a bőre, és kihullott a haja, pontosan megmutatva merre haladt a perzselő protonsugár. A nyaláb, amerre haladt, két év alatt elölte teljesen az idegeket, a tudós arcát féloldalasan megbénítva, bal fülét teljesen megsüketítve. Ennek fényében kisebb csoda, hogy Bugorszkij nem halt bele az incidensbe, sőt, igazán olcsón megúszta: értelmi képességeinek teljesen birtokában maradt, befejezte kutatásait, sikeresen ledoktorált. A következő évtizedekben pár kisebb-nagyobb epilepsziás roham és a szellemi fáradékonyság jelezte csak, hogy valami azért elromlott az agyának érintett területein.

Külső szemlélő számára a legbizarrabb következménye a balesetnek, hogy Bugorszki arcának bal fele a bénulás miatt nem öregszik, nem ráncosodik, mintha azon az oldalon megállt volna az idő 1978-ban. Ha nagyon koncentrál valamire, akkor homlokának csak jobb oldalát tudja ráncolja. Mindez kétségkívül oltári messze áll Doktor Manhattan szuperképességeitől, de azért a semminél mégiscsak több.

Forrás: Wired

  

Dinoszauruszokat ölt a Belzebub-béka

Dinoszauruszok gyilkosa lehetett a 68 millió éve Madagaszkáron élt kétéltű, a Belzebub békája (Beelzebufo ampinga).

Az ősi kétéltű 2200 newton erővel (220 kilogrammal) haraphatott, ami megegyezik egyes ma élő ragadozók - tigrisek, farkasok - állkapcsának erejével.

„Ezzel az erővel a Belzebub békája képes lehetett kortársai, a kisebb és fiatalabb dinoszauruszok legyőzésére” – jelentette ki Kristopher Lappin, a Kaliforniai Állami Műszaki Egyetem professzora, aki részt vett a kutatásban.

Az ördögbéka, pokolbéka vagy ördögvarangy néven is ismert Belzebub békája 41 centiméter hosszú lehetett, több mint 4,5 kilogrammot nyomhatott, vagyis nagyobb volt, mint bármely más békafaj egyedei.

A múlt után a jelenről ...

A legnagyobb ma élő béka a Földön a góliát béka (Conraua Goliath).

Ez a faj egy viszonylag kis élőhelyen található Kamerun és Egyenlítői-Guinea területén. Létszámuk csökken az élőhelyek megsemmisítése és élelmiszerként történő felhasználása valamint kisállat kereskedelemben való gyűjtése, értékesítése miatt, mivel egyesek hobbiállatként tartják.

Kedveli a tiszta vizű, magas oxigéntartalmú, homokos fenékkel rendelkező gyors sodrású folyókat. A folyami rendszerek, amelyekben ezek a békák élnek, a rendkívül csapadékos és viszonylag magas hőmérsékletű területeken találhatók.

Mint a legtöbb kétéltűnek, a víz létfontosságú a szaporodásához. A góliát béka nem ad ki párzási hívóhangokat. A nőstény kb. 3,5 milliméter átmérőjű több száz petéjét vízinövényekre rakja.

A felnőtt góliát békák férgekkel és rovarokkal táplálkoznak, de elfogyasztanak kisebb békákat, rákokat, fiatal teknősöket, és fiatal kígyókat is.

A vadonban akár 15 évig is élhet. Fogságban feljegyeztek már 21 éves kort megélt egyedet is. Ellenségeik a kígyók, a krokodilok és egyéb ragadozók.

Közülük igen sokan áldozzák életüket a gasztronómia oltárán.

Forrás: origo.hu, Természettár