Augusztus

Élete végéig kételkedett bátyja rémtetteiben Hitler húga

Ha eltűnne az égről a Nap…

750 millió génmódosított szúnyogot engednek szabadjára Floridában

Élete végéig kételkedett bátyja rémtetteiben Hitler húga

Adolf Hitler húga, Paula különösen visszahúzódó életet élt mind fiatalon, mind idősebb korában. Hét évvel idősebb bátyja az évek során többször volt támasza, azonban nincs arra utaló jel, hogy a politikában is egyetértett volna Adolf nézeteivel, vagy hogy azok érdekelték volna egyáltalán.

A név mögött

1930-ban egy Paula Hiedler nevű nőt elbocsátottak állásából egy bécsi biztosítótársaságnál. Az esemény meglepte a nőt, aki keményen dolgozó, értékes munkaerőnek tartotta magát. Mint később kiderült, nem a teljesítményével volt gondja alkalmazóinak, hanem a családnevével.

Míg a Hiedler nem számított kimondottan ritka névnek német nyelvterületen, egy másik változatban – Hitler – már Ausztriában is ismert volt, mégpedig éppen Paula bátyja, Adolf politikai tevékenysége miatt. Miután kiderült, hogy az írásbeli különbség ellenére a nő a Németországban aktív szélsőségesek vezetőjének közvetlen rokona, főnökei szabadulni akartak tőle.

Mielőtt azonban családneve miatt hátrányok kezdték volna érni az életben, Paula egy középosztálybeli család legkisebb gyermekeként átlagosnak mondható életet élt. Az 1896. január 21-én született Paula volt Alois és Klara Hitler utolsó gyermeke, rajta kívül e házasságból származott Adolf és több, gyermekként elhunyt testvér is, továbbá velük élt két féltestvérük, ifjabb Alois és Angela, édesapjuk második házasságából.

Paula hatéves volt, amikor édesapjuk elhunyt (vélhetően mellkasi belső vérzésben), és Klara a gyermekekkel a leondingi családi otthonból egy szerény lakásba költözött Linzben, ahol a férje halála után járó állami segélyből tartotta el magukat. Paula és Adolf egyaránt gondoskodó anyaként emlékeztek vissza rá, aki minden idejét nekik szentelte.

Mindössze öt évvel férje halála után azonban Klara is életét vesztette: 1906-ban észrevett egy dudort a mellén, de nem foglalkozott vele. Az orvos végül mellrákot állapított meg, azonban Adolfra hagyta a hír közlését anyjával és húgával. Klara ezt követően elfogadta sorsát, a 11 éves Paula pedig egyre inkább hét évvel idősebb bátyjára támaszkodott haldokló édesanyjuk helyett.

Klara halála után Adolf Bécsbe költözött, míg Paula a kicsiny linzi lakásban maradt. Eleinte mindketten az apjuk halála után járó segélyből éltek, valamint az édesanyjuké után járó kevés árvasági támogatásból, Adolf azonban idővel lemondott ezekről húga javára. Paula igyekezett a saját lábára állni, míg bátyja művészi karrierről szőtt álmainak megvalósításán dolgozott.

A Führer húga

Az 1920-as évekre már Paula is Bécsben élt, és míg bátyja eddigre politikai pályára lépett, a fiatal nő továbbra is meglehetősen egyszerű életet élt – ekkoriban kezdte el a családnév eredeti írásformáját is használni.

Több gazdag bécsi családnál is dolgozott házvezetőnőként, valamint egy zsidó diákszálláson is. Korábban, az első világháború éveiben minimális volt a kapcsolata bátyjával, és ekkoriban is igen ritkán találkoztak, Paula azonban mindig nagyra értékelte ezeket az alkalmakat.

Még az 1920-as években karriert váltott, a házvezetőnői munkák után titkárnőként dolgozott több helyen is (köztük az említett bécsi biztosítótársaságnál), a második világháború alatt pedig egy katonai kórházban szintén titkárnőként.

Mindmáig keveset tudni Paula politikai nézeteiről – sem a diákszálláson töltött idejéből, sem más időszakból nem maradt fenn semmilyen dokumentált esete a zsidók elleni esetleges ellenszenvről, és semmiféle politikai szerveződésben nem vett részt – a náci pártba sem lépett be soha.

2005-ben azonban fény derült arra a tényre, hogy valamikor a második világháború elején Paulát eljegyezte egy osztrák pszichiáter, Erwin Jekelius, aki elkötelezett náciként részt vette az úgynevezett T4-akcióban is – a gyakran a holokauszt főpróbájának nevezett műveletben mentális betegek és más „nemkívánatosok” ezreinek haláláért volt felelős.

A házasságot végül Adolf megtiltotta, Jekelius pedig csapatorvosként a keleti frontra került, és szovjet hadifogságban halt meg 1952-ben.

Annak ellenére, hogy nyilvánvalóan érzékelte a német társadalom változásait bátyja alatt, egy különös kettősség létezett Paula Hitler fejében. Míg házassági kísérletén kívül nem tűnik úgy, hogy különösebben támogatta volna Adolf politikáját, annyi bizonyos, hogy szinte rajongva szerette bátyját.

Paula gyakran fejezte ki bánatát amiatt, hogy Adolf elköltözött otthonról, és hogy csupán ritkán tudtak találkozni. 1946 júniusában az amerikai katonai hírszerzés kérdésére elmondta, egyszerűen nem hiszi el, hogy bátyja emberek millióinak kiirtására adott parancsot. Számára ez összeegyeztethetetlen volt azzal a szerető testvérrel, akit ismert.

A 2005-ös kutatások keretében előkerült egy Paula által a háború és az amerikai kihallgatások után írt napló, amelyben árnyaltabb képet festett bátyjával való kapcsolatáról: leírta, hogy ahogy idősebb Alois gyakran verte Adolfot, úgy szüleik halála után Adolf is volt, hogy fizikai bántalmazáshoz folyamodott húga „nevelése” közben. Mindazonáltal Paula úgy gondolta, bátyja ilyenkor is az ő érdekeit tartotta szem előtt.

Habár Adolf Hitler nem volt túl jó véleménnyel lánytestvéreiről – Angelát és Paulát írásban volt, hogy „hülye libáknak” nevezte, és nem tartotta sokra intelligenciájukat –, Paulát mindig igyekezett anyagilag támogatni. Így volt ez akkor, amikor fiatal korukban lemondott az állami segély neki járó részéről, és Paula 1930-as bécsi kirúgása után is ő segítette ki pénzzel. Miután Németországban teljhatalomra tett szert, egészen 1945-ös öngyilkosságáig küldött húgának pénzt.

A háború után

A harcok végeztével Paulát őrizetbe vette az amerikai hadsereg, és alapos kihallgatásnak vetették alá. Elmondta a hírszerzőknek, hogy habár nagyon szerette bátyját és elfogadta tőle az anyagi támogatást, az elmúlt tíz év során évente csupán egyszer vagy kétszer látta, és írásban sem érintkeztek rendszeresen. Állítása szerint sógornőjével, Eva Braunnal mindössze egyszer találkozott ugyanezen idő alatt.

Az amerikaiak végül szabadon engedték Paulát, aki visszaköltözött Bécsbe, és egy ideig megtakarításaiból tartotta fenn magát. Miután ezek elfogytak, egy helyi kézműves boltban vállalt munkát, 1952-ben pedig a németországi Berchtesgadenbe költözött, és felvette a Paula Wolff nevet.

E névnek nem volt nyilvánvaló kötődése a Hitler-családhoz, azonban mégis kötődött Adolfhoz: Paula Wolfnak („farkas”) becézte gyermekkorukban bátyját, aki Führerként ezt használta kódneveként.

Berchtesgadeni ideje során Paulát – lehetséges, hogy tudtán kívül – közeli megfigyelés alatt tartották bátyja korábbi testőrsége, az SS közelben lakó tagjai, valamint a „belső kör” néhány életben maradt tagja is.

Paula azonban ideje nagy részét magányosan töltötte, és nem járt semmiféle társaságba. Talán mély nyomot hagyott benne a bánásmód, amelyet korábban tapasztalt, miután fény derült kilétére, de az is lehetséges, hogy nem tudott másként megbirkózni azzal a ténnyel, hogy szeretett bátyja a világ előtt szörnyetegként vált ismertté.

Bármi is legyen a felszín alatt, Paula Wolff csendes és magányos élete egyáltalán nem keltett feltűnést a második világháború után.

1959-ben vállalta el az első és egyetlen interjút, amelyet életében adott. Peter Morley, a brit Associated-Rediffusion televíziócsatorna német születésű riportere kereste fel őt, és kifejezte érdeklődését személye és élete iránt. Az eredeti, német nyelvű interjúnak sajnos az évtizedek során nyoma veszett, az angol szinkronos változat azonban fennmaradt.

Az interjú nagy része az együtt töltött gyermekkorukat érinti, politikai kérdésekre pedig Paula egyáltalán nem volt hajlandó válaszolni. Ennek ellenére azonban kitűnik a beszélgetésből, hogy továbbra is csodálattal viseltetett bátyja iránt, és többször ki is fejezte hitetlenkedését a náci rendszer bűneivel kapcsolatban.

„Nagy tiszteletet érzett iránta” – mondta el később Morley, „és úgy gondolom, ha bármi olyat kérdeztem volna, ami kritikus vele szemben, szerintem megvédte volna. Ez volt az érzésem: kötelességének érezte volna, hogy megvédje.”

Az interjú egy pontján Paula – talán már visszavetítve a később történteket a múltba – felidézte, hogy amikor gyermekként indiánosat játszottak, mindig Adolf volt a vezető, „a többiek azt csinálták, amit ő mondott. Biztosan volt bennük valamiféle ösztön, hogy az ő akarata erősebb volt az övéknél.”

Paula Hitler 1960-ban, 64 éves korában halt meg, ezzel a hajdani Führer utolsó közvetlen hozzátartozója is távozott az élők sorából (Adolf Hitler féltestvéreinek leszármazottai napjainkban is élnek a világ több pontján). Paula valószínűleg haláláig őrlődött a bátyjával kapcsolatos kedves emlékek és az általa elrendelt borzalmak ténye között.

Ha eltűnne az égről a Nap…

Ahhoz, hogy megértsük annak a végzetes reggelnek a hatását, amikor a Nap már nem kelt fel, először is nem árt tisztában lennünk azzal, hogy mit jelent számunkra ez a csillag, amely jelenlétét olyan magától értetődőnek vesszük.

A NASA szerint a Nap a Földre rengeteg módon gyakorol hatást. Rendszerünk központi csillaga 333000-szer nagyobb tömegű bolygónknál, és másodpercenként annyi energiát termel, mint 100 milliárd felrobbant hidrogénbomba.

A fent említett energia teszi lehetővé, hogy a Földön folyékony víz fordulhasson elő – ami az élet legfontosabb katalizátora. Ám ez csak a legegyértelműbb hatás, mert a Nap kavarja a Föld atmoszféráját, kialakítja az időjárási mintázatokat, illetve energiát nyújt a fotoszintetizáló növényeknek. Ám még ez is semmi, hiszen rendszerünk központi csillaga hatással van a madarak és a rovarok tájékozódására, a transzatlanti kábelforgalomra, de még az alaszkai csövekben áramló olajra is.

A Nap ugyanis nem csak hatalmas tömegű test, amely ontja az energiát, de a mágneses mezeje például a Naprendszerünkön is tovanyúlik. A napból folyamatosan, vagy épp váratlan kitörésekkel terjedő atomi részecskék pedig nem csak a Föld légkörére, de a rendszer összes bolygójának az atmoszférájára hatással bírnak.

Végül pedig óriási tömege a Napot teszi a rendszerünk meghatározó gravitációs erejévé: körülötte kering elliptikus pályán a nyolc bolygó.

Miután a Nap eltűnt

Ha azt írom, hogy a Nap kiesése a rendszerből pótolhatatlan veszteség, akkor alulfogalmaztam a helyzetet. Kérdés azonban, miként festenének az első percek a Nap eltűnése után. Ez természetesen csak merő fantáziálás, hiszen ilyesmire valószínűleg nem nagyon kerül sor, még akkor sem, ha eleink egy-egy napfogyatkozás alkalmával nem voltak teljesen biztosak abban, hogy az a világos izé, ami ott szokott lenni, megint visszatér a helyére.

Ám akármennyire is csak elméleti játék a Nap eltüntetése, nem kisebb koponya foglalkozott vele, mint Albert Einstein. Einstein előtt a tudósok azon a véleményen voltak, hogy a gravitáció azonnal fejti ki a hatását, magyarán nincs sebessége, mint például a fénynek. Mindez azt jelenti, hogy a Nap felszívódása után a rendszer bolygói az első ütközésig megtartva az eredeti sebességük kirepülnének a világűrbe. A Naprendszer tehát száguldó káosszá változna azon nyomban.

Ebben a modellben tehát a gravitációs erő jelenléte vagy – mint esetünkben – megszűnte azonnal érezteti a hatását, a fénynek azonban konstans sebessége van. Ennek következtében még azelőtt éreznénk a Nap eltűnését, hogy látnánk is azt a saját szemünkkel.

Einstein azonban 1915-ben az általános relativitáselméletben megmutatta, hogy a gravitáció sem rögtön hat, hanem van sebessége, méghozzá éppen annyi, mint a fénynek. Ezek szerint tehát körülbelül 8 percig (ennyi időbe telik egy foton útja a Naptól a Földig) nem érzékelnénk a Nap hiányát annak eltűnése után. Látnánk a fényét, és a Föld is róná még pár percig az immár semmi körüli elliptikus pályáját.

Eljő a teljes sötétség (vagy mégsem?)

Nap nélkül sem lennénk teljes sötétben. A csillagok világítanának az éjszaka sötét szövetén, az erőművek termelnénk az áramot, így a lámpát is felkapcsolhatnánk. Sőt egy ideig még kirajzolódna a többi bolygó is – addig amíg a nap utolsó sugarai visszaverődnek róluk.

Ám akad egy földi folyamat, ami a Nap érzékelhető eltűnése után egyből satuféket nyomna: ez pedig a fentebb már említett fotoszintézis – az a biológiai folyamat, aminek segítségével a növények élelmet és oxigént állítanak elő.

Az ember végtelen éjszakája

A fotoszintézis leállása miatt a legtöbb kisebb növény egyből elpusztul. Mindez nem ad sok okot az örömre, hiszen idővel ez a táplálékláncok összeomlását jelenti, de akad ennél égetőbb (illetve ennek épp az ellentéte) problémánk is: a bolygó felszíne elkezd kihűlni. Különböző számítások szerint az első Nap nélküli hetünk végére a bolygó felszíne 0 és -18 Celsius fok közötti hőmérséklet ér majd el. Ez talán soknak tűnik ilyen rövid idő alatt, de a most feltételezettnél összehasonlíthatatlanul jelentéktelenebb esemény, a Krakatau vulkán kitörése 1883-ban öt éven át 1,2 Celsius fokkal csökkentette a globális átlaghőmérsékletet.

Nagyjából ekkortájt, tehát az első hét folyamán törne ki a pánik, hiszen nem csak a Nap tűnt el az égről, de a Hold is (mivel ezt az égitestet azért látjuk, mert visszaveri a Nap sugarait). Ez pedig az emberiség első számú rémálma, amivel valószínűleg a kormányok sem tudnának mit kezdeni.

A civilizációs összeomláshoz képest az első 24 óra kifejezetten barátságosan telne. Lenne áramunk, le tudnánk húzni a vécét is. Ám ahogy telne az idő, és a Nap többé nem kelne fel, úgy zuhanna meredeken bolygónk hőmérséklete is. A Nap eltűnésének első évfordulóján alaposan fel kellene öltöznünk, hiszen a Föld felszíni átlaghőmérséklete ekkor már -73 Celsius fokra csökkenne. Hiába ugyanis bolygónk folyékony, forró magja, az sajnos nem termel elég hőt ahhoz, hogy a felszínt melegen tartsa.

A globális felmelegedésnek annyi, ellenben itt az örök fagy

– Na és! – legyinthetnek páran – Amíg a Lada elindul, nincs baj.

Való igaz, hogy az említett -73 foknál a Föld látott már hűvösebbet is: az Antarktikán 1985-ben például -89 Celsius fokot mértek. Ám ez csak egy régiót jelentett a bolygón, és az extrém hidegre az a kevés ember, aki ott élt, alaposan felkészült. Jelen pillanatban azonban erre a -73 fokra (és a bolygó folyamatos kihűlésére) kellene világszinten kitalálnunk valamit.

A problémáinkon az sem segítene, hogy közben szépen összeomlanának a táplálékláncok. Ezek felépítése jellemzően fotoszintetizáló növényekből és az ezeket fogyasztó heterotróf élőlényekből állnak össze. A fotoszintézis azonban Nap nélkül sajnos nem működik, így a növényektől kell először elbúcsúznunk. Ám nem sokkal lemaradva követné őket az elmúlás útján a növény- és húsevő állatok serege.

A jeges Föld

A Föld addig hűlne, amíg a felszíne idővel jéggé fagyna. Befagynának az óceánok is. Ám az óceánok esetén az történne, ami egy tó fagyása esetén: a felszín eljegesedik ugyan, de a mélyben még folyékony víz található. Az óceánok és tengerek fenekén pedig akadnak nyílások, amiken keresztül a Föld magjából származó, geotermikus hő áramlik kifelé. Azok az élőlények, akik ezen nyílások közelében élnek, átvészelnék a kataklizmát. Ezeknek az állatoknak ugyanis eddig sem volt, és ebben a feltételezett helyzetben sincs szükségük a Napra, mivel a táplálékuk és energiájuk ezekből a nyílásokból nyerik.

Érdemes megemlíteni, hogy ez a mirelit Föld nagyban emlékeztet a Jupiter holdjaira, ahol az asztrobiológusok feltételezései szerint a tengerek mélyén épp az előbb kifejetett okok miatt előfordulhatnak mikrobák.

Az életet a bolygóról tehát még ez az extrém katasztrófa sem törölné el teljesen. Kérdés azonban, hogy:

Túlélné-e mindezt az ember?

Mint látható tehát ebben a forgatókönyvben az egyetlen esélyünk közép- és hosszú távon az életben maradásra, ha átalakítjuk társadalmunk maradékát a mélytengeri életre, és a fentebb említett nyílások szomszédságába költözünk. Ez az élet azonban sötét lesz, magányos, ahol a napfényben fürdő zöld mezők egy faj nyugtalan emlékévé, édes-rémes álmává fonnyadnak. Ha tehát sikerülne is a technikai bravúr, kérdéses, hogy az ember meddig bírná ilyen körülmények közt.

Persze túlélésünk pislákoló gyertyáján is csak addig égne a láng, amíg mondjuk a Föld nem ütközik egy nagyobb égitesttel és robban darabokra, mint az Alderaan.

A megszökött bolygó

Arról sem feledkezhetünk meg ugyanis, hogy nem csak fény és hő nincs immár, de a planétát a pályáján tartó gravitációs erő is megszűnt. Jelenleg a Föld körülbelül 110000 km/h-ás sebességgel száguld a Nap körül. Miután a Nap eltűnt, és megszűnik az általa kifejtett gravitációs hatás, a Föld sebessége a klasszikus fizika törvényei szerint ráható erőhatás nélkül megmaradna.

Nagyjából az történne tehát, mint amikor parittyával kilövünk egy követ (ha eltekintünk a gyorsulástól): megpörgetjük a parittyát, útjára indítjuk a követ, ami változatlan sebességű egyenes vonalú egyenletes mozgást végez – amennyiben pedig nem hatna rá a Föld gravitációja és a légköri súrlódás, úgy a végtelenségig repülne.

Amíg tehát nem ütköznünk semmivel, háborítatlanul repülünk bolygóstul az űr mélyébe. A hozzánk legközelebb eső csillagrendszer az Alfa Centauri 4,3 fényévnyi távolságban található, változatlan sebesség mellett a Föld 43000 év alatt érne el ide. Persze könnyen előfordulhat, hogy picinyke, ám szívünknek oly kedves élőhelyünk valamiféle égitest gravitációs fogságába esik: szerencsés esetben ez egy Naphoz hasonló csillag, kevésbé szerencsésben (bár nekünk addigra valószínűleg mindegy) pedig egy fekete lyuk.

A Tejútrendszerben a feltételezések szerint 100 milliárd csillag és körülbelül egymilliárd fekete lyuk található – választani tehát lesz miből.

750 millió génmódosított szúnyogot engednek szabadjára Floridában

A Florida Keys-i helyi hatóságoktól megkapta a végső engedélyt az a terv, hogy 750 millió génmódosított szúnyogot engedjenek szabadon az eddigi vegyszeres, és nem túl sikeres szúnyogirtási próbálkozások helyett. A projekt már csak erre az engedélyre várt az induláshoz, korábban már zöld lámpát kapott állami és szövetségi szinten, és áldását adta rá az amerikai környezetvédelmi hivatal is.

Florida szúnyogproblémáit egy afrikai eredetű invazív faj, az Aedes aegypti nevű moszkitó okozza, ami a szúnyogpopulációnak mindössze az 1%-át adja, de egy sor veszélyes fertőző betegséget terjeszt, többek között a sárgaláz és a dengue-láz kódokozóját, illetve a Zika-vírust. A szúnyogot nagy erőkkel és rengeteg pénz befektetésével, ám annál kevesebb sikerrel irtjják, ráadásul a vegyszeres szúnyogirtás sok környezeti kárt is okoz.

Erre a problémára lenne megoldás az OX5034 kódnevű, génmódosított szúnyog. Ennek minden példánya hímnemű, és a génszerkezetét úgy módosították, hogy a nőnemű utódai még lárva korukban elpusztuljanak, csak a hímek érjék meg a szaporodóképes kort, tovább terjesztve a halálos génváltozatot. Mivel a hímnemű szúnyog nem szív vért, az nem is terjeszt betegségeket.

A génmódosított szúnyogot a Kajmán-szigeteken, Panamában és Brazíliában már bevetették élesben, a brazil tapasztalatok szerint rövid idő alatt 95%-kal csökkentette az akció az Aedes aegypti populációját. Floridában ennek ellenére komoly ellenérzéseket váltott ki a 750 millió szúnyog bevetése, 230 ezren írtak alá egy petíciót ellene.