LÁTOGATÓK:
Június
Különös fotók, amik a Marson készültek
Falánk betolakodó jelent meg Ausztráliában
Új magyarázat van a rejtélyes Tunguszkai-eseményre
Góliát, a gigantikus ebihal
Góliát, az óriási ebihal nagyobb, mint egy doboz üdítő, és sokáig folyamatosan növekedett. A nagyméretű állatot a biológusok Arizona délkeleti részén, egy sekély tóban fedezték fel.
Invazív ökörbéka ivadékok eltávolítása során bukkantak a túlméretes ökörbéka ebihalra a kutatók egy nagyrészt kiszáradt tavacskában. Az állat vizsgálata során, a ráncos kétéltűt látva először azt gondolták, hogy talán egy halról van szó, de gyorsan rájöttek, hogy tévedtek. A különös felfedezést Earyn McGee herpetológus, az arizonai egyetemi doktorandusz hallgatója és a Southwestern Research Station (SWRS) tudósa tette közzé egy blogbejegyzésben.
A biológusok az ebihalat találóan Góliátnak nevezték el, és az élőlény fotója azóta bejárta az világhálót, tucatnyi kommentet gyűjtve.
„Góliát határozottan sokkal nagyobb volt, mint egy átlagos amerikai ökörbéka ebihal, ami arra utalhat, hogy a szokatlan mérete talán valamilyen hormonzavar következménye” – írta McGee a posztjában.
A SWRS kutatói azt gyanítják, hogy valószínűleg ez az egyensúlyhiány akadályozta meg azt, hogy a szegény Góliát kifejlett békává váljon, és jelenleg is vizsgálják, hogy mi okozhatta a szokatlan állapotát.
„A korábbi tanulmányok is írtak hasonló tömegű ebihalakról, ám Góliát volt a legnagyobb ebihal, amit valaha, személyesen láttam” – magyarázta McGee a LiveScience online tudományos portálnak.
Egy fejlődő ebihal esetében azonban a nagyobb nem feltétlenül jobb: az állat méretének hátránya, hogy a légzési és keringési rendszere nem fejlődik rendesen.
Góliát jóval méretesebb, mint egy üdítős doboz
Egy amerikai ökörbéka testhossza általában 9-20 centiméter, és testtömege elérheti az 500-800 grammot is; a testhosszánál akár kilencszer nagyobb távolságra is képes elugrani.
A SWRS kutatói Góliátot az állomásukra vitték ahol egy tartályba helyezték, hogy közelebbről is megvizsgálják a növekedési sebességét, a táplálkozási szokásait és a viselkedésére vonatkozó adatokat. Az óriás ebihal azonban egy év múlva elpusztult.
Különös fotók, amik a Marson készültek
Hajlamosak vagyunk úgy tekinteni a Marsra, mint a Földre. Ez részben érthető: egy viszonylag kis kőzetbolygóról beszélhetünk, aminek atmoszférája és jól felismerhető geológiai jellegzetességei vannak. Meg tudjuk határozni kőzeteinek összetételét, tanulmányozni tudjuk időjárási mintázatait, mérni tudjuk szeizmikus aktivitását. Mégis, a Mars egy idegen világ, és ezt leginkább a vörös planétáról készített fényképek érzékeltetik leginkább.
- A jéggel teli kráter
A 81,4 kilométeres Korolev-kráter délre fekszik a Mars északi pólusát körbevevő dűnerendszertől (Olympia Undae). A krátert szinte a pereméig szűz jég tölti meg egész évben. A Földhöz hasonlóan a Marson is vannak évszakok, és a melegebb évszakok folyamán a jég visszahúzódik – éppúgy, mint a Földön.
A Korolev-kráter – amelyet egy hatalmas meteoritbecsapódás hozott létre a Mars távoli múltjában, és a szovjet rakétatervezőről, Szergej Korljovról (angolosan Korolev) kapta a nevét – bizonyos szempontból kivételt jelent.
A kráter egyfajta „hidegcsapdaként” működik, amely a környezeténél jóval tovább őrzi a hideget.A kráter nagyon mély, az alja 2 kilométerrel lejjebb van a pereménél. A kráter aljáról 1,8 kilométer vastag és 60 kilométer átmérőjű vízjégkupola emelkedik ki, amely sosem olvad el az évszakok folyamán.
- Napfogyatkozás a Marson
A Marsról látható napfogyatkozások érdekessége, hogy a körülötte keringő két hold, a Phobos és a Deimos kis méretük miatt nem tudják eltakarni a Napot a felszínről nézve. A vörös bolygóról így nem lehet olyan szép, teljes napfogyatkozást megfigyelni, mint a Földről.Az apró holdak a Nap előtt elhaladva annak csak kisebb részét takarják ki.
- Az Űrszekerek és a vörös planéta
A Star Trek csillagflottájának jelére emlékeztető formációt a NASA Mars Reconnaisance Orbiter nevű szondája örökítette meg még 2019-ben. Valójában több száz ilyen jellegű alakzat is megfigyelhető a bolygón, létrejöttük ősi vulkánkitöréseknek és úgynevezett „szellemdűnéknek” köszönhető: a felszínen csordogáló lávát annak idején magas homokdűnék választották ketté, ám a dűnéket időközben a szél elhordta, így csak a láva által kialakított alakzat őrzi a dombok emlékét.
- A különös lyuk
A képződményt ábrázoló fotó még 2011-ben készült, amikor a Mars Reconnaissance Orbiter űrszonda a Pavonis Mons pajzsvulkán lejtőit térképezte fel.
Az Amerikai Űrkutatási Hivatal szerint a lyuk egy kiterjedt felszín alatti barlangrendszer bejárata lehet. A NASA becslése alapján a barlang 20 méter mélyen található, ám kiterjedése nem ismert, ahogy az sem, miért szabályos kör alakú a nyílás körüli kráter. A barlang léte azért lehet izgalmas a tudomány számára, mert védheti a lehetséges életformákat a Mars mostoha környezeti viszonyaitól, emellett leendő emberes missziók esetén az űrhajósok menedékeként is funkcionálhat.
- A színes kráter
A Mars felszíne szinte hemzseg a meteoritbecsapódások nyomaitól. Ennek megvan a nagyon egyszerű oka: a vörös planéta légköre sokkal vékonyabb, mint a Földé, és ezért kevésbé védett az aszteroidákkal szemben. A fotón látható kráter viszonylag friss, körülbelül 2016 szeptembere és 2019 februárja között keletkezhetett.
A színek jól mutatják, hogy a becsapódás keltette lökéshullám mely területekről söpörte el a port és tárta fel a mélyebben található, sötétebb rétegeket.
A kráter viszonylag kicsi, átmérője mindössze 15-16 méter, ez alapján a becsapódó objektum nagyjából másfél méter széles lehetett. Ha egy ilyen meteor lépne a Föld légkörébe, nem érné el a felszínt, még a levegőben elégne.
- Marsi naplemente
A marsi légkörben sok a por, és szétszórja a vörös fényt. Emiatt a naplementék kéknek tűnnek, látványos kontrasztban a narancssárgás, néhol barnás, néhol vöröses felszínnel. A földi légkör a napfény kék és ibolyaszínű sugárzását szórja szét, ezért tűnik a naplemente sárgás, majd fokozatosan vörös színűnek, ahogy a napfénynek egyre vastagabb légrétegen kell áthatolnia.
- Vízcseppek a Marson?
A vízcseppnek tűnő alakzatok valójában a marsi Kopernikusz-kráter olivinben gazdag homokdűnéi. Hasonló dűnéket a Földön azért nem láthatunk, mert az olivin a víz hatására gyorsan mállik, iddingsitté alakul, és elveszti kék színét. Így hát, ahol ezeket a szép, kék "cseppeket" látjuk, biztosak lehetünk benne, hogy réges-rég nem volt jelen folyékony víz.
- Gombák a Marson
A közelmúltban egy olyan szakcikk okozott kisebb vihart, ami nem kevesebbet állított, mint hogy gombák és zuzmószerű organizmusok vannak a Marson. Ezt a feltevést a szerzők fotókkal is igyekeztek alátámasztani.
A NASA természetesen azonnal cáfolta a vad felvetést, az űrügynökség szakértői szerint valójában „áfonyákat” látunk a bolygó felszínén.
Ezek az áfonyák persze nem a jól ismert gyümölcs marsi megfelelői, hanem egészen fura alakú, hematitből (vörösvasércből) álló kőzetek, amik vizes közegben jöttek létre, majd eróziós folyamatok révén kerültek felszínre.
Falánk betolakodó jelent meg Ausztráliában
Egy betolakodó és ráadásul falánk békafaj fenyegeti Ausztrália biológiai sokféleségét – figyelmeztetnek a kutatók egy új tanulmányban.
A Dél-ausztráliai Egyetem tudósai szerint a foltos combú Litoria cyclorhyncha Nyugat-Ausztráliából vándorolt át a kontinens déli részére, ahol mostanra több mint ezer egyedre duzzadt a populációja.
Ez a béka egy féktelen zabagép, amely szinte mindent megeszik, ami belefér a szájába
– mondta Christine Taylor, a tanulmány egyik társszerzője.
„Olyan viszonylag nagyméretű, ragadozó békáról van szó, amely nem honos Ausztrália déli részén és nagy pusztítást képes végezni maga körül” – tette hozzá a szakember.
Taylor szerint a helyi fajok fokozatos bekebelezése révén a békafaj hatással van az ökoszisztémára, ami megváltoztathatja vagy módosíthatja a helyi táplálékláncot. Az őshonos madarak, hüllők és emlősök alulmaradhatnak vele szemben az erőforrásokért folyó versenyben, ami felboríthatja a biológiai sokféleséget.
A kutatók mesterséges vizenyős területeken, városi környezetben és bozótosokban befogott 76 béka gyomortartalmát vizsgálták meg. Mindegyik példány gyomrában legkevesebb hat zsákmányállat maradványait azonosították, összesen 200 különböző fajból.
„A Litoria cyclorhyncha nyilvánvalóan nagyon mozgékony. Mostanra sikerült több mint kétezer kilométert megtennie és létrehoznia egy kolóniát” – mondta Gunnar Keppel, a tanulmány egy másik szerzője.
„Az, hogy ilyen jól tűri a sós környezetet és a meleget, azt eredményezheti, hogy tovább terjeszkedik, és ha nem fékezzük meg, akkor kelet felé veheti az irányt” – figyelmeztetett rá a kutató.
Új magyarázat van a rejtélyes Tunguszkai-eseményre
112 éve, 1908. június 30-án kora reggel a transz-szibériai expressz utasai egy a Naphoz hasonló fényerejű objektumra figyeltek fel, amely szédítő sebességgel száguldott át a felhőtlen égbolton. Néhány másodperccel később olyan erősen kezdett rengeni a föld, hogy a vonat kénytelen volt vészfékezéssel megállni. A rengést félelmetes dübörgés kísérte. Azokat, akik kiszálltak a vagonokból, forró fuvallat csapta meg, az arcuk pedig leégett a mikrohullámú sugárzástól. Hogy pontosan mi lehetett a tudománytörténetbe Tunguszkai-esemény néven bevonult jelenség, máig nem tudni. Csak abban van egyetértés, hogy egy kozmikus eredetű objektum robbant fel a köves-Tunguszka és a Léna folyam vidéke felett.
A Tunguszkai-esemény egy évszázada foglalkoztatja a tudósokat
Ítéletnapi fény villant fel a tajga felett
Az 1908. június 30-án helyi idő szerint reggel 7 óra 13 perckor a szibériai Alsó-Tunguszka és a Léna folyó térségében a földi atmoszférába belépett tűzgömbbé vált objektum az utólag elvégzett számítások szerint a légkör legalsó rétegébe érve, a talajszinttől számítva nagyjából 6-10 kilométeres magasságban robbanhatott fel. A detonáció, amelynek ereje hozzávetőleg 15-20 megatonna TNT robbanási energiájával, azaz 1500-2000 hirosimai atombomba energiájával volt azonos, a robbanás epicentrumától 65 kilométeres távolságra fekvő Vanavara községben bezúzta az ablakokat, tokostól kifordította az ajtókat, és a lökéshullám földhöz vágta az embereket. Azokat, akik a szabadban tartózkodtak, erős mikrohullámú sugárzás perzselte meg. Az orkánszerű légáramlat olyan forró volt, hogy akadt, akinek a bőrébe égett az inge.
„Felvillant egy hatalmas fény. Olyan nagy hőség támadt, hogy fel kellett állnom, az ingem majdnem teljesen leégett a hátamról”
– nyilatkozta egy helyi gazda, Szergej Szemjonov az egykori jegyzőkönyvbe. A szemtanúk azt is elmondták, hogy az „ítéletnapi fényvillanást” dobhártyaszaggató dörej kísérte.
A robbanás epicentruma lakatlan terület fölé esett, viszont az a jakut rénszarvaspásztor, aki 400-500 jószágból álló nyáját a közelben legeltette, már nem volt olyan szerencsés, mint Vanavara lakói. A pásztor a nyájával együtt szó szerint elpárolgott az iszonyatos erejű robbanásban.
Úgy rengett a föld, hogy a mozdonyvezető azt hitte, kisiklik a vonat
Még az epicentrumtól jóval távolabb, nagyjából 500 kilométeres távolságban haladó transz-szibériai expressz utasai számára is félelmetes élmény volt a robbanás. A szemtanúk elbeszélése szerint egy Naphoz hasonló fényességű objektum haladt át a kora reggeli derült égbolton, majd amikor eltűnt, néhány másodperc múlva erős rázkódást éreztek, amelyet mély és hangos morajlás követett. A talaj olyan erősen rázkódott, hogy a mozdonyvezető, aki attól tartott, kisiklik a szerelvény, vészfékezéssel megállította a vonatot.
Azok, akik kiszálltak a vagonokból, forró fuvallatot éreztek az arcukon. Amikor visszaszálltak a kocsikba, csak akkor fedezték fel, hogy leégett a bőrük. Az Irkutszki Geofizikai Obszervatóriumban pár perccel a tajga felett történt robbanás után
erős mágneses zavarokat észleltek az atmoszférában,
a jelenség több óráig tartott. A detonáció keltette rengés erőssége elérte a Richter-skála szerinti 4,5 -5-ös fokozatot.
A Tunguszkai-esemény utáni napokban világszerte világítófelhőket figyeltek meg a magas légkörben, többek között az Egyesült Államok felett is. A korabeli szaktudósok a beérkező hírek alapján a Tunguszkai-eseményt egy, a Föld légkörbe érkezett aszteroida felrobbanásával magyarázták.
Ezt a koncepciót követte az a tudományos expedíció is, amely csaknem két évtizeddel a Tunguszkai-esemény után, 1927-ben kereste fel a helyszínt.
Elborzadtak a pusztítás látványától a tudósok
A lakott településektől távol fekvő és nehezen megközelíthető területre az első világháború, majd a bolsevik forradalmat követő zűrzavaros idők miatt csak az esemény után 19 évvel később, 1927-ben küldték ki az első tudományos expedíciót.
A Szovjetunió Tudományos Akadémiájának finanszírozásában Szibériába küldött expedíciót Leonyid Alekszejevics Kulik geológusprofesszor vezette.
Kulik professzornak – kollégáihoz hasonlóan – az volt a prekoncepciója, hogy a Tunguszaki-eseményt egy légkörbe érkezett méretes meteoroid, vagy kisebb aszteroida felrobbanása okozta. Ezért a Kulik-expedíciónak a becsapódási kráter illetve meteorit darabok felkutatása lett volna az elsődleges célja.
A helyszínre érkezett tudósokat megdöbbentette az eléjük táruló látvány. Még 19 évvel a Tunguszkai-esemény után is, mindenfelé jól láthatók voltak a pusztítás nyomai.
Ameddig csak a szem ellátott, mindenhol kidőlt fatörzsek borították a vidéket. A Kulik-expedíció pontos felmérést végzett; a tudósok számítása szerint
a detonáció az epicentrumtól számított 40-60 kilométer sugarú körben mintegy 8 millió fát döntött ki.
A kidőlt fatörzsek az epicentrumhoz képest körkörösen feküdtek, viszont az egykori robbanás középpontjában nagyjából egy 4-5 kilométer széles területen az ágaiktól megfosztott fatörzsek villanypóznák módjára állva maradtak.
A Tunguszkai-esemény miatt kidőlt fák a Kulik-expedíció felvételén
Kulik professzor találóan telegráf-erdőnek nevezte el ezt a területet. A legfurcsább felfedezésük az volt viszont, hogy a leggondosabb kutatás ellenére sem találtak semmiféle becsapódásra utaló nyomot.
A sok új eredmény ellenére is nyitva maradt a nagy kérdés
A Kulik-expedíció után hosszú évtizedekre feledésbe merült a Tunguszkai-esemény kérdésköre. Csak a Szovjetunió 1991-ben történt felbomlása után került ismét az érdeklődés középpontjába Szibéria megválaszolatlan rejtélye.
Az országon belül a szovjet időkben általános utazási korlátozások megszűnés, valamint a katonai körzetek jelentős részének felszámolása lehetővé tette a tudósok számára, hogy az 1990-es évektől korlátozások nélkül kereshessék fel a Tunguszkai-esemény helyszínét. A szovjet idők utáni első, államilag támogatott expedíció 2001-ben kereste fel a vidéket.
A kutatókat megdöbbentette, hogy csaknem egy évszázaddal a katasztrófa után még mindig jól láthatóak voltak a pusztulás nyomai.
Az elmúlt két évtizedben a területet felkereső expedíciók lényegében ott folytatták a kutatást, ahol Kulik professzorék 1927-ben abbahagyták. Természetesen napjaink kutatóit már a csúcstechnika is segíti. A modern expedíciók talajmintákat gyűjtöttek
az epicentrum környékén, alaposan megvizsgálták a kidőlt fák törzseit
és korszerű geodéziai módszerekkel rekonstruálták a robbanás mechanizmusát. A közelmúlt vizsgálatai sok új eredményt szültek, de a nagy kérdést, hogy mi is történt valójában 1908. június 30. kora reggelén a tajga felett, még mindig nem sikerült tudományos egzaktsággal megválaszolni.
A 2001-es Labvin-expedíció az objektum maradványait keresi a terepen
Mivel a kinematikai modellszámítások legalább 70, de legfeljebb 200 méter közötti átmérőjűre becsülik a titokzatos kozmikus objektum átmérőjét, a legtalányosabb kérdés továbbra is az, hogy egy ekkora tömegű égitest talaj feletti kis magasságban történt (emlékeztetőül 6-10 ezer méter közötti) felrobbanása miért nem hagyott semmilyen becsapódási nyomot maga után.
Kozmikus eredetű maradványok, becsapódási nyomok nélkül
A talajminták laboratóriumi vizsgálta kimutatta, hogy az epicentrum környékén nagy koncentrációban találhatók kozmikus eredetű szferulák, valamint egy normál esetben rendkívül ritka fém, az irídium is. (A meteoroidokban és aszteroidákban az irídiumnak igen nagy a koncentrációja.)
Ezek egyértelműen becsapódási eseményre utalnak,
csak azt nem sikerült bebizonyítani, hogy ezek a Tunguszkai-eseménnyel, vagy pedig egy jóval korábbi pleisztocén becsapódással hozhatók-e összefüggésbe.
Először 2006-ban a Moszkvában megtartott 5. Nemzetközi Aerokozmikus Kongresszuson próbáltak magyarázatot találni az addigi kutatási eredmények alapján a Tunguszkai-eseményre.
Vlagyimir Alekszejev, az orosz Innovációs és Termonukleáris Kutatások Intézetének munkatársa szerint a helyszínen a talajból és fákból vett minták arra utalnak, hogy a Tunguz-esemény hátterében egy szerves anyagokban gazdag üstökös állhat.
Alekszejev szerint a „tunguszkai üstökös” szerves anyagokban gazdag kométa volt,
amely belépve a Föld légkörébe felhevült és intenzív bomlásnak indult, miközben rengeteg szén-dioxidot juttatott az atmoszférába.
A tudósok egyelőre nem tudják százszázalékos biztonsággal megállapítani a tunguszkai égitest összetételét, mindössze annyi bizonyos, hogy magas hőmérsékleten zajló folyamat, robbanás zajlott le.
Olyan hőhatás alakult ki, mint a csernobili atomkatasztrófánál
A kutatók egységes álláspontja szerint kizárható, hogy termonukleáris robbanás történt, még ha bizonyos nyomok erre is emlékeztetnek. Jevgenyij Kolesznyikov, a Moszkvai Állami Egyetem szaktudósa ezt a tőzegminták analízisére alapozva jelentett ki, hozzáfűzve, hogy a tőzegből kimutatható platinoid fémek valamint a nehéz szénizotópok aránya kozmikus eredetű anyagok jelenlétére utal.
Giuseppe Longo, a Bolognai Egyetem professzora arról számolt be, hogy a kidőlt fák évgyűrűinek elemzése azt mutatja,
a tunguszkai égitest felrobbanása olyan hőhatást gyakorolt a fákra, mint a csernobili atomkatasztrófa.
Mind e mellett azonban Longo professzor sem látja bizonyítottnak a robbanás nukleáris eredetét.
A Tunguszkai-esemény robbanásának ereje egy erős hidrogénbombáéval vetekedett, de a hasonlóságok ellenére is a szakemberek kizárják a termonukleáris robbanás lehetőségét
Genagyij Bibin orosz fizikus szerint egy jégaszteroida robbant fel a tajga felett, amely fagyott vízből és szénhidrogénekből állt. Ezt az állítását a helyszínen talált apró, gáztartalmú jégmintákkal igyekezett alátámasztani.
Akadnak azonban ennél merészebb magyarázatok is. Az egyik álláspont szerint
kis mennyiségű antianyag került a Föld légkörébe, ahol normál anyaggal érintkezve annihilációs robbanást okozott, ezért nincs becsapódási nyom sem. És persze olyanok is akadnak, akik a földönkívüliekre vezetik vissza azt, ami 112 éve a tajga felett történt.
Kétszáz méter átmérőjűre becsülik a kozmikus objektumot
A Tunguszkai-esemény lehetséges magyarázatai most egy újabb teóriával gyarapodtak. A Royal Astronomical Society, a brit Királyi Csillagászati Társaság szaklapjában idén márciusban publikált tanulmány szerzői merőben más magyarázatot találtak arra a nagy kérdésre, hogy a tunguszkai becsapódási eseménynek miért nem maradt nyoma a felszínen.
Az elvégzett modellszámítások alapján a kutatók arra a következtetésre jutottak, hogy 1908. június 30-án kora reggel
egy rendkívül nagy méretű vas aszteroida lépett be a Föld légkörébe.
„Megvizsgáltuk a 200, 100 és 50 méter átmérőjű, háromféle típusú anyagból – vasból, kőből és vízjégből álló – aszteroidák áthaladásának körülményeit a Föld légkörén, minimális pályamagassággal a 10-15 kilométer közé eső tartományban.” – írják a tanulmányban.
A számítógépes szimulációval elvégzett számítások azt mutatják, hogy egy nagyméretű, 200 méter körüli átmérőjű vas aszteroida léphetett be a légkörbe.
A kutatók szerint a nagy tömeg és a pályaszög miatt az atmoszférába behatoló égitest nem semmisült meg, hanem a felszín felé közeledve összenyomta maga alatt a légoszlopot, ami egyfajta katapult-hatásként „visszalőtte” az égitestet, amely az atmoszféráról lepattanva, tovább folytatta útját a Nap körüli pályáján.
Ez megmagyarázza a robbanást, valamint azt is, hogy miért nem maradt semmiféle becsapódási nyom.
Azt azonban a tanulmányt jegyző tudósok is megjegyzik, hogy az elméletük modellszámításokon alapul, tehát ez is csak egy lehetséges magyarázat a Tunguszkai-eseményre. Hogy mi is történt valójában több mint egy évszázada a tajga felett, ezért még mindig nyitott kérdésnek számít.