Április

Mélytengerek bizarr réme, a koboldcápa

A túlélés bajnokai – a medveállatkák

A genetika forradalma 3.

Elítélték a kínai ikreket létrehozó tudósokat

Világegyetem a „semmiből”? De létezik egyáltalán „semmi”?

Tényleg véletlenül keletkezett az Élet?

Mélytengerek bizarr réme, a koboldcápa

Még 2015 januárjában akadt kereskedelmi halászok hálójába Új-dél Wales partjainál az a koboldcápa, amelynek lefagyasztott tetemét tudományos vizsgálat céljából a sidney-i Ausztrál Múzeumnak adományozták.  A faj rendkívüli ritkaságát jól illusztrálja az a tény, hogy ez a negyedik példány, amelyet ausztrál kutatók megvizsgálhattak.

A koboldcápa eredete egészen a dinoszauruszok koráig, a földtörténeti középkor kréta-időszakiág (145 millió évtől 65 millió évig) nyúlik vissza, így a koboldcápát valóban nem túlzás élő kövületnek nevezni.

A koboldcápa felfedezése óta eltelt több mint száz év alatt alig néhány tucat példányát sikerült csak azonosítani, túlnyomó részt halászati fogások jóvoltából. Élő példányt alig-alig látott emberi szem, ami a faj ritkaságán kívül az életmódjára vezethető vissza.

A koboldcápa az óceánok közepes mélységeinek, a szürkületi zóna 200 és 1000 méter közötti vízmélységének lakója, de akár 1400 méteres vízmélységig is lehatol. A nagytestű cápafajok közé sorolható, a kifejlett egyedek átlagos testhossza 3,2-4 méter közötti, a koboldcápa maximális testhossza azonban a 6 métert is meghaladhatja. A koboldcápa felnőtt egyedeinek testsúlya 100-200 kilogramm körüli.

Az állat megjelenésében kétségkívül a feje a legfurcsább. A rendkívül hosszúra nyúlt és széles orr alatti középállású száj, a kitüremkedő karcsú, magas fogakkal és az apró szemekkel félelmetes, már-már horrorisztikus megjelenést kölcsönöz ennek a cápafajnak. A mélytenger fényszegény, illetve természetes fény nélküli világában a koboldcápa a zsákmányállatok vérkeringése által generált mikrofeszültségű bioelektromos impulzusok érzékelésével találja és lepi meg áldozatait. Félelmetes külseje ellenére a vizsgálatok megerősítették, hogy a koboldcápa általában mélytengeri rákféléket, lábasfejűeket és csontos halakat zsákmányol. Bár rendkívül ritka, az egész világtengerben megtalálható, úgynevezett kozmopolita faj.

A túlélés bajnokai – a medveállatkák

A medveállatkák a világ legszívósabb állatai, gyakorlatilag mindent túlélnek: laknak extrém magas és extrém alacsony hőmérsékleteken, nem zavarja őket a világűr vákuuma, az oxigénmentes környezet, képesek kiszárítani magukat, évekig a tetszhalál állapotába kerülni, túlélik a sugárzást és még azt is, ha felforralják őket.

Közeli rokonságban állnak az ízeltlábúakkal. Nagyjából 1300 fajukat ismerjük, nagy részük 0,3 és 0,5 milliméteres nagyságban létezik. A legtöbbjük a vizes élőhelyeket kedveli, annak ellenére, hogy bárhol képes túlélni. Hordószerű kis testük és nyolc, csökött lábacskájuk miatt aranyosnak hatnak, pedig az állatvilág legnagyobb túlélői – talán még a csótányokat is lekörözik.

Ez az oka annak, hogy sikerült öt kihalási hullámot is átvészelniük: ha ugyanis olyan környezettel találkoznak, ami nem a legideálisabb számukra, akkor behúzzák lábaikat és fejüket, és tetszhalál állapotába kerülnek, kiszárítják magukat. Így képesek akár éveken keresztül is létezni. Egy 2017-es kutatás kimutatta, hogy nagyjából csak úgy lehetne elpusztítani őket, ha a Föld egész vízkészlete elpárologna, ami évmilliók múlva meg is történik majd, de egyelőre nem kell tőle félnünk.

A Föld legfurcsább élőlényei

Amivel ezek az elpusztíthatatlan apróságok ezt a címet is kivívták maguknak az, hogy a University of North Carolina tudósai „idegen” DNS-eket találtak genomjának feltérképezésekor. A szekvenálás eredménye nagyon megdöbbentette őket. A kutatók azért készítették el a medveállatka géntérképét, hogy jobban megismerhessék a biológiai sajátosságait. Kiderült, a kis élőlények genetikai állományának egyhatoda más fajok – köztük baktériumok, növények, gombák és ősbaktériumok – „idegen DNS-éből” áll.

„Először azt hittük, elrontottunk valamit, és beszennyeztük a szekvenálásnál használt mintákat” – magyarázta a kutatást vezető Thomas Boothby. De miután az eredményeket több megismételt vizsgálat is alátámasztotta, bebizonyosodott, hogy az idegen DNS valóban szerves része a medveállatkák génállományának.

Na de hogy kerülhetett oda? A tudósok szerint a megoldás kulcsa az ún. „horizontális géntranszfer”: egy olyan folyamat, amelynek során egymással nem rokon fajok között cserélődnek ki a gének. „Valamikor a múltban valószínűleg több alkalommal is előfordult, hogy a baktériumok, a gombák és a növények génjei átvándoroltak és beépültek a medveállatkák genomjába” – fejtegette Boothby.

A tanulmány szerzői szerint valószínű, hogy a targiadák éppen kivételes túlélőképességük miatt különösen alkalmasak az idegen DNS befogadására. Mint írták, könnyen előfordulhat, hogy amikor szinte teljesen kiszáradnak, a DNS-ük széttöredezik, amikor pedig újra rehidratálódnak, a sejtmembránjuk időlegesen „áteresztővé” válik, lehetővé téve, hogy az olyan nagyobb molekulák, mint amilyen a DNS is, áthatoljanak rajtuk. Ezután, mivel a szervezetük elképesztően hatékonyan tudja kijavítani a genetikai állományukat ért károsodásokat, az idegen DNS-t egész egyszerűen beépítik a saját genomjukba.

A genetika forradalma 3.

Először alkalmazták a tudományos életbe alig négy éve berobbant CRISPR genomszerkesztési módszert daganatos betegségek ellen az Egyesült Államokban. A genetikai olló biztonságosnak tűnik a három érintett beteg esetében, de túl korai megítélni, hogy javítani fogja-e túlélési esélyüket.

Az orvosok a betegek véréből kiszűrték az immunrendszer T-sejtjeit, amelyeket genetikailag módosítottak, hogy felismerjék a rákos sejteket és felvegyék ellenük a harcot. A beavatkozás minimális és kezelhető mellékhatásokkal járt.

Két betegnél a myeloma multiplexet, az immunrendszer plazmasejtjeinek rosszindulatú daganatos megbetegedését kezelték, a harmadik a kötőszövetben lévő szarkómában szenvedett. Mindhármuknál korábban eredménytelennek bizonyultak a hagyományos eljárások.

A genomszerkesztés során kitöröltek három gént, amelyek akadályozták a T-sejtek képességét, hogy támadásba induljon a betegség ellen, és egy új, negyedik génnel segítették a T-sejteket feladatuk ellátásában. Eddig a sejtek életképesek maradtak és szaporodnak. Két-három hónap után az egyik daganatos beteg állapota súlyosbodott, egy másiké stabil maradt. A harmadik betegnél a közelmúltban végezték el a genomszerkesztést, ezért még nem tudni, miként reagál szervezete. A kutatók azt tervezik, hogy 15 további betegen végzik el a beavatkozást, és vizsgálják annak biztonságosságát és hatékonyságát – különös tekintettel a korábban felmerülő kockázatokra.

A génszerkesztés a DNS maradandó megváltoztatásának a módja, hogy egy betegség alapvető okait támadják meg. A DNS-t kiemelik, megváltoztatják és visszaviszik a beteg sejtjeibe, amelyeket ezáltal extraerővel ruháznak fel a daganatok elleni harcra.

Kínai kutatók már kipróbálták a génszerkesztési technológiát daganatos betegek esetében, de ez az első eset, hogy az ázsiai országon kívül alkalmazták a genomszerkesztés ezen technológiáját, amely annyira új eljárás, hogy több mint két évbe tellett, hogy az illetékes amerikai hatóság engedélyt adott a kipróbálására.

Elítélték a kínai ikreket létrehozó tudósokat

Elítélték azt a három kínai kutatót, akik tavaly a CRISPR/CAS9 elnevezésű genetikai olló használatával avatkoztak be egy ikerpár genetikai tulajdonságaiba. Ho Csian-kuj biofizikus három év börtönt és 3 millió jüanos (127 millió forintos) pénzbüntetést kapott illegális orvosi tevékenység miatt, két társát is két, illetve másfél évi szabadságvesztésre és pénzbüntetésre ítélték.

A tudományos világban nagy felzúdulást okozott tavaly, amikor kiderült, hogy Ho Csian-kuj és társai génszerkesztéssel hozták létre Lulát és Nanát: az ikerpár tagjainak génjeit még embrió állapotukban módosították, hogy ellenállók legyenek a HIV-vírussal szemben. Ho megpróbálta tanulmányát megjelentetni neves tudományos folyóiratokban, de senki sem adta ki. A kínai kutató azt állította akkor, hogy ezzel az orvosi áttöréssel uralni lehet a HIV-járványt, az azonban nem volt nyilvánvaló, hogy sikeres volt-e a beavatkozás eredeti szándéka, hogy a babák ellenállók legyenek a HIV-vírussal szemben.

A tanulmány egyes részeit a MIT Technology Review tudományos lap tette közzé december elején azzal a céllal, hogy bemutassa, Ho Csian-kuj nem tartotta be az etikai és tudományos normákat, amikor létrehozta az ikreket. Az emberek egy kicsiny része HIV-immunitással születik, mivel a CCR5 génjükben van egy mutáció. A kínai kutató azt állította, hogy ez volt az a gén, amelyet megcélzott a génszerkesztéssel, sikeresen reprodukálva az uralkodó CCR5 variánst. Független szakértők szerint viszont a kínai kutatóknak nem sikerült reprodukálniuk a CCR5 mutációt, tanulmányukban egyszerűen hazudtak ezzel kapcsolatban. Bár még pontosan nem tudni, hogy milyen hatással volt a beavatkozás, szakértők szerint előre nem látott génmutációkat okozhatott génszerkesztés a tavaly született kínai babáknál.

A Hszinhua hírügynökség híre szerint Ho Csian-kujt és két társát három újszülött esetében végett illegális génszerkesztés miatt találták bűnösnek, a harmadik gyermek születésének körülményeiről nem közöltek információkat. A bíróság szerint az elítélt kutatók úgy vezették termékenységi programjukat, hogy nem volt ehhez orvosi kvalifikációjuk, megsértve ezzel az ország egészségügyi törvényeit és a génszerkesztésre vonatkozó erkölcsi elveket is.

Ho Csian-kuj és segítői nyolc önként jelentkező házaspárt vontak be csalással a programba, ehhez még okiratot is hamisítottak, hogy azt a látszatot keltsék, tevékenységük legális, és nem ütközik semmiféle jogi és erkölcsi korlátba. Munkájuk eredményeképp két nő lett terhes, egyikük szülte Lulát és Nanát. A dél-kínai bíróság szerint a kutatók saját hírnevük és szakmai előremenetelük érdekében követték el a terhükre rótt cselekményeket, és ezzel súlyos károkat okoztak az egészségügyi rendszerben. A három vádlott elismerte bűnösségét.

Világegyetem a „semmiből”? De létezik egyáltalán „semmi”?

Heves indulatokat keltenek napjainkban azok a tudománynépszerűsítő könyvek, amelyek egyre határozottabban állítják, hogy az univerzumunk a semmiből jött létre. De létezik egyáltalán „semmi”? Dr. Orosz Lászlót, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Fizika Tanszékének docensét kérdeztük arról, mit tart a mai fizika – a semmiről.

– A tudományok területén különösen fontosak a pontos meghatározások, így nincs fontosabb annál, mint hogy definiáljuk: mi az a semmi.

– A filozófusoknak már régóta kedvenc témája a valami és a semmi viszonya, Martin Heidegger kérdezi a Lét és idő című könyvében, hogy „miért van egyáltalán valami, miért nincs inkább semmi”?. E kérdés kapcsán én arra jutottam, hogy mi mint élő, gondolkodó emberi lények csak azt tudjuk elképzelni, hogy valami van. Hiszen önmagunkat csak mint egy létező valamit tudjuk elképzelni.

Ezért is van, hogy a vallások alapvető kérdése, mi lesz velünk a halálunk után. Olyan, hogy nincs semmi, képtelenek vagyunk elgondolni. Azt persze el tudjuk képzelni, hogy a szobában benn van Pistike, de nincs benn Juliska, ez viszont nem jelenti azt, hogy Juliska helyett a semmi van benn a szobában.

A matematika persze jól ismeri az üres halmaz fogalmát. Ez olyan halmaz, amelyben az elemek száma nulla. Hétköznapi nyelven fogalmazva nincs benne semmi. Tehát a matematikában ez egy jól kezelhető, hasznos fogalom. De ekkor már az üres halmaz egy jól definiált valami. Ha úgy tetszik, akkor a „semmiből” a halmazelméleten keresztül felépíthető a teljes matematika. Ám amennyiben a fizika területére lépünk, csakis konkrét dolgokra vonatkozhatva beszélhetünk arról, hogy létezik-e a semmi. Például ha azt kérdezzük, volt-e tér és idő az ősrobbanás előtt, arra már tudunk válaszolni, ez pedig az, hogy a „nagy bumm” előtt sem tér, sem pedig idő nem létezett.

– Létezik egyáltalán a természetben semmi?

– A fizikában ilyen nincs. A vákuumra sem mondhatjuk azt, hogy az semmi, hiszen az is egy fizikai mező. Az ősrobbanás óta mindenhol vannak terek, mezők, és/vagy részecskék. Ahogy a „nagy bumm” előtt nem volt sem tér, sem idő, így természetesen nem volt egyetlen egy mai értelemben vett részecske, vagy fizikai mező sem. Így tehát már mondhatjuk, hogy az volt a „Nagy Semmi”.

– Vagyis nem is tudjuk a létező világunkban előállítani a semmit?

– A csillagászati tapasztalataink szerint az univerzumunkban rengeteg foton, vagyis fényrészecske van jelen. Azt is szoktuk mondani, hogy az univerzum ma éli fotonkorszakát. Ha egy térrészben a fotonoktól meg akarnánk szabadulni, akkor készíthetnénk egy olyan dobozt, amelybe nem juthatnak be a fotonok. Sőt még le is hűthetjük az abszolút nulla fokra a dobozt, hogy annak a falai ne sugározzanak. Mondhatjuk azt, hogy a dobozban nincs semmi? Ha elvégezzük az elméleti számításainkat, akkor kiderül, hogy ennek a vákuumnak is van valamennyi energiája. Ez pedig nem nulla, ezt nevezik nulla ponti energiának.

Egyszerűbben fogalmazva: a háttérben mindig ott „zümmög” ez „nulla ponti” elektromágneses mező, amelyet nem lehet onnan „elvenni”. Hiszen ez az ő alapállapota, azaz a legkisebb energiájú állapota. Ennél kisebb nincsen! Ha ez onnan nem vehető el, akkor honnan tudjuk, hogy ez valóban létezik és ott van? Onnan, hogy például hatással van a hidrogén atom elektronjára, vagyis változást idéz rajta elő, ami mérhető.

– Ha semmi nincs is, a „valami” biztosan van. Hogyan tartja a mai fizika, miből született az anyag?

– Amennyiben az anyag eredetét keressük, fontos tudni, hogy az ősrobbanás pillanatát megláthatjuk-e egy távcsővel, mint ahogy azt egy több milliárd fényévre lévő objektum esetén megtehetjük. Ilyenkor annak a több milliárd évvel ezelőtti állapotát látjuk. Viszont az ősrobbanás nulladik másodpercével teljesen más a helyzet. Ennek az az oka, hogy a fotonok csak egy idő után, nagyjából 300 ezer évvel az ősrobbanás pillanata után váltak le az anyagról, így csak onnantól kezdve láthatunk egyáltalán valamit a fotonok révén. Ezt nevezzük kozmikus háttérsugárzásnak.

Viszont az univerzum korai pillanatainak vannak mérhető hatásai, ezekből az is látszik, hogy az ősrobbanás létrejöttében a kvantummechanikának döntő szerepe volt. Mostanra már jól ismert az a jelenség, hogy a vákuumban spontán módon keletkeznek részecskepárok, például pozitronok és elektronok. Ezt a fizikai mező „habzásának” is nevezhetjük, amint létrejönnek részecskék, majd eltűnnek – ez a kvantumfluktuáció. Az ilyen típusú kvantummechanikai jelenségek során rengeteg miniuniverzum jöhetett létre a Nagy Semmiben. Lehet – de ezt lehetetlen bizonyítani –, hogy ezek közül csak kevesen rendelkeztek azokkal a tulajdonságokkal, amelyek aztán egy olyan hosszú élettartamú univerzumhoz vezettek, ahol értelmes lények is kialakulhattak. Egy ilyenről biztosan tudunk! Ez a mi univerzumunk és az emberiség maga.

– Ha most nincs is a semmi, eljöhet még az az idő, amikor az összes létező anyag semmivé válik?

– Ha a világegyetemünk – ahogy régebben képzelték – lassulva tágul, akkor végül a gravitáció miatt magába zuhanna, ez lenne a Nagy Reccs, ez esetben valószínűleg ugyanaz lenne belőle, mint a kezdetekben. Azonban nagyon úgy néz ki, hogy nem ebbe az irányba haladunk, hiszen az univerzumunk gyorsulva tágul. Ez esetben a világegyetem végül akkorára nőne, hogy a csillagok alapanyagául szolgáló gázok már nem állnak majd rendelkezésre elég nagy sűrűségben ahhoz, hogy új napok szülessenek belőlük. A már meglévők „végtelen” távolságra is kerülhetnek egymástól. Miután az utolsó csillagok is kihunynak, az idő elveszíti jelentőségét.

– A „semmiből” létrejövő univerzum tézise kapcsán időnként késhegyre menő viták bontakoznak ki a laikusok között arról, hogy a világegyetem létrejöttének volt-e oka. Erről mit mond a fizika?

Ma már tudjuk, hogy a világban nincs mindennek oka. A makroméretű világban a történések ok-okozati láncba rendezhetők, a kvantummechanikában azonban teljesen más a helyzet. Amikor kvantumos effektusokat mérünk, csak a vak véletlen mondja meg, hogy végül mi következik be. Vagyis el kell fogadnunk, hogy egyszerűen az lett az eredmény, ami. Ha újra mérünk, más lesz az eredmény, azután ezekből végül lesz egy statisztikánk, de ettől még az egyedi események kiszámíthatatlanok lesznek. Ha ehhez hozzátesszük, hogy a kvantumfizika törvényei univerzálisak – márpedig a fizika abból az alaptételből indul ki, hogy a természeti törvények univerzálisak, térben és időben ugyanazok mindenhol és mindig –, akkor egyenesen adódik a következtetés, hogy ennek így kellett lennie az ősrobbanáskor is. Nevezhetjük ezt a kvantummechanika „ártatlansága vélelmének” is, ennek megfelelően forgatjuk tehát vissza a nagy bumm filmjét. Így juthatunk el elvileg a nulladik időpontig.

De tudjuk azt is, hogy az ok-okozati rend mindig időbeli sorrendet is jelent. Azaz az ok mindig megelőzi az okozatot. Mivel a „0” időpont előtt nem volt idő, így ok sem létezhetett. Az univerzumunk ezért minden ok nélkül a „nagy bumm”-mal, a Nagy Semmiből született. Minderre az ismert törvények alapján, közvetett mérésekkel jutottunk. Ezeket a megállapításokat ugyanakkor nem tudjuk közvetlenül leellenőrizni, mert nem voltunk jelen az ősrobbanás pillanatában, és nem is mehetünk fizikailag vissza oda – hiszen mi is az univerzum részei vagyunk, és a földi élet is csak 4 milliárd éve létezik.

Tényleg véletlenül keletkezett az Élet?

Kevés olyan titokzatos esemény van bolygónk történetében, mint az élet születése. Míg egyesek szerint ez csak egy teremtő kéz alkotása lehet, mások spontán folyamatról beszélnek. Boldogkői Zsolt molekuláris biológust, az MTA doktorát kérdeztük arról, mit mond ma a tudomány az életről.

– A mai napig egyfajta misztikum lengi be az élet kialakulását a Földön. Egyáltalán, mit nevezhetünk életnek?

– Magát az életet nehéz egyértelműen meghatározni, leggyakrabban az életjelenségekkel azonosítják:

1. Egy élő elhatárolódik a külvilágtól,
2. másrészt kapcsolatban is van azzal, hiszen anyagcserét folytat, s ehhez tápanyagokat, vizet, oxigént kell felvennie, illetve salakanyagokat és szén-dioxidot kell leadnia.
3. Emellett egy élő szervezetnek a környezetből információk felvételére is képesnek kell lennie.
4. Az élő rendszereknek szaporodó-, örökítő- és változékonyságot generáló képességekkel is kell rendelkezniük, hiszen enélkül nem tudnának utódokat létrehozni, és nem lennének képesek evolúcióra, amely a folyton változó környezethez való alkalmazkodás fő mechanizmusa.
5. Továbbá egy élő rendszer szervezettséggel rendelkezik, ami azt jelenti, hogy a szervezete egymással kölcsönhatásban álló alrendszerekből épül fel, amelyek koherens egészet alkotnak. Az élet alapszerveződését a sejtes szerkezet adja.

Gánti Tibor kemotonelméletei próbálták a minimális életet modellek formájában magyarázni. Gánti szerint egy minimális élő rendszernek legalább három komponenst kell tartalmaznia: egy anyagcsereciklust, amely külső anyagok felhasználásával növekedésre képes, s egyben létrehozza az információhordozót és a rendszert körülvevő membránt.

– A tudomány mai állása szerint az élet hogyan alakulhatott ki az élettelen anyagból?

– Fogalmunk sincs. Azt azonban bizonyosan tudjuk, hogy nincs olyan fizikai, kémiai vagy biológiai tényező, amely kizárná a spontán genezis létrejöttét. Az első élőlényeknek nevezhető szervezetek nyilvánvalóan rendkívül aprók voltak, s ilyen időtávlatból, a jelen technológiával igen nehéz kimutatni az első élet nyomait. A legrégebbi mikroorganizmusok – a sztromatolitok – körülbelül 3,5 milliárd évesek, de az élet jóval korábban alakulhatott ki a 4,6 milliárd éves Földön. Az első lépés a szerves anyagok létrejötte szervetlenekből volt.

Friedrich Wöhler mutatta ki elsőként, hogy ehhez nem szükséges életerő, hanem laboratóriumban is elvégezhető. A nagy molekulák építőköveinek szintézisét pedig Stanley Miller és munkatársai tudták reprodukálni laboratóriumban az ősi légkör körülményeinek rekonstruálásával. De a meteoritokban is ki lehet mutatni szerves anyagokat, például aminosavakat az ősrégi Murchison-meteoritban. A kémiai evolúció további lépése a monomerekből álló nagy, polimer molekulák létrejötte lehetett. E molekulák aggregátumokat képezhettek, amelyek bizonyos életjelenségeket mutathattak.

– Itt már egészen közel járunk ahhoz, amit mindenki élőnek nevezne.

– A biológiai evolúció a sejtes szerveződés megjelenésével kezdődött. Az egyesek által a 22-es csapdájának tekintett dilemma az, hogyan volt képes egy bonyolult szerkezetű enzimmolekula és egy szintén magas komplexitású örökítőanyag létrejönni egyetlen lépésben.

E paradoxon feloldásaként javasolják az RNS-világ hipotézisét, amely szerint az RNS-molekula volt az első információhordozó, amely képes volt saját maga szintézisére. Ma is léteznek RNS-alapú enzimek, illetve számos vírus RNS-örökítőanyaggal rendelkezik. Egy érdekes elképzelés szerint, az anyagcsere-szerű biokémiai folyamatok egy része sejtek nélkül is képes volt működni az „őslevesben”. Egy további hipotézis szerint a vírusok megjelenése megelőzte a sejtes szerveződést. Arra a kérdésre, hogyan tudtak sejtek nélkül szaporodni, nem tér ki az elképzelés.

– Sikerült már élettelen anyagból élőt előállítani laboratóriumokban?

– Nem. Viszont egy sejtes élőlényt már sikerült megalkotni. Craig Venter és csapata a Mycoplasma genitalium nevű apró baktérium DNS-ét mesterségesen előállította, majd azt átültette egy másik mikoplazmafaj sejtjébe, amelyből előzetesen eltávolították a DNS-t. A média mesterséges élet létrehozásaként harangozta be az eseményt, amely – noha valóban áttörés – még igen messze van az élettelenből való létrehozás technikai nehézségeitől.

– Ha spontán módon alakult ki az élet a Földön, akkor ma is zajló folyamat lehet?

– Sokáig azt gondolták, az egyszerűbb lények, például a baktériumok, de még a legyek is kialakulhatnak az élettelen anyagból. Louis Pasteur híres, lombikos kísérleteivel bizonyította be, ez nem lehetséges: a baktériumok soha nem keletkeznek a levesben, mindig a környezetből kerülnek oda. A genetikai kód egyértelmű bizonyítéka annak, hogy a ma élők mindnyájan egymás rokonai. Persze elképzelhető, hogy a Föld korai időszakában többféle életforma is létezett, de ha így is volt, csak egyetlen próbálkozás maradt fenn. Viszont az a tény, hogy ma már nem keletkezik a Földön újfajta élet. Egy ilyen próbálkozást ugyanis azonnal elpusztítanának a jelenlegi élők.

– A Föld születése után viszonylag gyorsan kialakult az élet. Következtethetünk ebből arra, hogy bizonyos feltételek mellett ez egy szükségszerű folyamat?

– Ne felejtsük el: az igen rövid idő itt több száz millió évet jelent. Nem tudjuk, hogy az adott feltételek milyen esélyeket biztosítanak, így azt sem, szükségszerű-e az élet megjelenése, hiszen egyedi, egyelőre nem reprodukálható eseményről van szó. Emellett nem csupán földi típusú élet létezhet, hanem a miénktől egészen eltérő is. Ez jelenleg még nem annyira a tudomány, inkább a science fiction területe. A SETI-program pedig intelligens civilizációk után kutat. Viszont ha léteznek is ilyenek, a velük való kommunikáció lehetetlen, hiszen az esetleges jeleket a távoli múltból küldték.