Szeptember

Az őrült tudós, aki naplóban örökítette meg a saját halálát

Miért halljuk a tenger morajlását a kagylókban?

Furcsa jelenségek a Marson

Fekete lyuk a Naprendszerben?

Idegenek az űrben?

• Episode 1.
• Episode 2.

 

Az őrült tudós, aki naplóban örökítette meg a saját halálát

A horrorfilmekben gyakran megjelenik az őrült tudós figurája, elég csak Frankenstein doktorra gondolni. A valóságban azért elég ritka, hogy valaki a saját életét is kockára tegye a téves meggyőződése miatt. E ritka tudósok egyike volt Karl P. Schmidt, az amerikai természettudományi múzeum és a chicagói Field múzeum herpetológusa.

Schmidt kiváló hüllőszakértő volt, ezért időnként neki küldték el a kollégák azokat a csúszómászó állatokat, amelyeket nem tudtak meghatározni.

1957. szeptember 25-én a Lincoln parki állatkert egy érdekes kígyót küldött dr. Schmidtnek, hogy mondjon róla szakvéleményt. Schmidt az állatot boomslangként (Dispholidus typus) azonosította. A boomslang egy Afrikában élő, rendkívül erős mérgű kígyó.

Miközben az állatot vizsgálta, Schmidt nem volt elég óvatos, és a boomslang megmarta a kezét. A helyett azonban, hogy kórházba ment volna, a tudós hazament. Nem gondolta, hogy a boomslang marása végzetes lehet. Ráadásul tisztában volt azzal, hogy boomslang elleni ellenmérget csak Afrikában tartanak.

A fő (és legőrültebb) indoka azonban annak, hogy nem fordult orvoshoz az volt, hogy Schmidt fel akarta jegyezni a tüneteit a naplójába.

Miután hazatért, Schmidt a legkisebb dolgot is feljegyezte, ami a testével történt.

Leírta, hogy először kirázta a hideg, majd magas láza lett. Feljegyezte, hogy az ínye vérezni kezdett, majd véres lett a vizelete és kihányta a vacsorára evett tejes pirítóst.

Schmidt 15 órán át folytatta a naplóírást, mielőtt eszméletlenül összeesett volna a padlón. A halála végül légzésbénulás miatt állt be szeptember 26-án. A boncolást végző orvosok bevérzéseket találtak a tüdejében, a veséjében, a szívében és az agyában.

Balszerencséjére tehát Schmidt a halálával épp az ellenkezőjét bizonyította be annak, amit gondolt. A boomslang nem hogy nem életveszélyes, hanem éppen ellenkezőleg, a világ egyik leghalálosabb mérgű kígyója.

Ha tudsz angolul, akkor itt egy 7 perces kisfilmet is megnézhetsz az őrült tudósról.

Miért halljuk a tenger morajlását a kagylókban?

Tényleg a tenger zúgása esik csapdába a csavart alakzatban, vagy csak a saját véráramlásunk visszhangzik?

A kagylók zúgásának egyik népszerű magyarázata úgy szól, hogy ha a fülünkhöz rakjuk a héjat, az felerősíti a saját véráramlásunk hangjait. Ezt pedig úgy érzékeljük mintha a tenger zúgna.

Saját vérünk csörgedezésének hallgatása kissé ijesztő, de valóban létrejöhet, ha egy nagyon csendes szobában alszunk, és a fejünket oldalasan a puha párnához nyomjuk. Egyszerű kísérlettel eldönthetjük, hogy a kagyló is ezt erősíti-e: füleljük a kagylót, szaladjunk két gyors kört a ház körül, majd füleljünk újra. A kettő között nem sok különbség lesz, pedig ha tényleg a pumpáló vért hallanánk a kagylóból, akkor a felgyorsult szívverés a visszavert hangot is módosítaná. Úgy tűnik, nem ez a jó megoldás.

Stúdióban üresen kong a kagyló

Tegyük fel, hogy van egy hangszigetelt stúdiónk, és vigyük oda a kagylót. Ekkor nincs morajlás, a kagyló üresen kong.

Ez azért van, mert a tengerzúgás, amit hallani vélünk, valójában a környezetünkben egyébként is létező zajoknak egy felerősített változata.

A kagylóból mégsem halljuk pontosan ugyanazt, mint nélküle – a hang nem háttérzajra, hanem zúgásra hasonlít. Miért?

A kagyló formája nem ugyanúgy erősít minden hangmagasságot, hanem válogat.

A közepesen mély frekvenciákat méreténél fogva sokkal jobban erősíti, mint a magasabbakat, emiatt hasonlíthat a hangkép a tengeréhez. Nagyobb kagylóban mélyebb a morajlás. Valójában a tenger zúgása ugyanúgy hallható befőttesüveggel is, csak annak nincs olyan romantikája.

Az agyunk is átver bennünket

Agyunk is szerepet játszik a jelenség kialakulásában.

Valójában mindig halljuk a háttérzajokat, csak épp teljesen hozzászoktunk, így az agyunk már nem figyel rá, kiszűri azokat.

Ugyanúgy, ahogy arra sem figyelünk folyamatosan, hogy van-e rajtunk alsónemű. Ha valakinek ráadásul úgy nyújtják oda a kagylót, hogy fókuszáljon a tenger zúgására, akkor friss füllel önkéntelenül is keresni fogja azt. 

A kagylóból tehát a minket körülvevő háttérzaj egy furcsán erősített változata hallatszik, nem pedig a tenger. 

Furcsa jelenségek a Marson

Az ember mindig érdeklődéssel vegyes félelemmel figyelte a különböző égi objektumokat. Nagy lendületet adott a világűr fürkészésének a távcső felfedezése. Az első komolyabb eszközt Galilei 1609-ben mutatta be, amivel még csak hatvanszoros nagyítást ért el, de már ez is elég volt ahhoz, hogy csillagászati megfigyeléseket végezzen, vele fedezte fel a Jupiter négy holdját, a Vénusz fázisváltozásait és a Hold hegyeit. Ma már az űrbe telepített 6,5 méteres átmérővel rendelkező, infravörös James Webb űrtávcsőnél tartunk, amelyet várhatóan 2021-ben indítanak majd útjára. A különböző űreszközözökkel pedig közvetlenül is vizsgálhatjuk az égitesteket. Először természetesen legközelebbi szomszédainkat a Holdat, a Vénuszt és vörös Marsot vettük górcsó alá. A megfigyelések tudományos magyarázatáig pedig nemritkán a legkülönösebb fantáziálásokkal próbálták a fehér foltokat kitölteni.

Szellemet fotózott le a Curiosity marsjáró?

Figyelmes szemlélő az alábbi mozgó kép felső harmadában, mintha elsuhanó szellemalakot látna. Mit sikerült rögzíteni? Egy kóborló lelket a Marson, vagy természeti jelenséget?

A képen valójában egy porördög látható. A Mars egy igazán szeles bolygó, így nem meglepő, ha gyakran alakulnak ki a felszínén úgynevezett porördögök, vagyis apró forgószelek a felszínén. Ezek a jelenségek azonban, amilyen gyorsan születnek, olyan gyorsan el is tűnnek, így igazi ritkaság, ha sikerül őket lencsevégre kapni.

A Mars Reconnaissance Orbiter azonban sikerrel járt: a NASA szondájának egy nagyobb példányt sikerült lefotóznia, amely az Amazonis Planitia síkságán hasított végig.

A porördögök a Földön tapasztaltakhoz hasonlóan a napsugárzás melegének hatására jönnek létre, azonban a vörös bolygó ritka légkörében sokkal nagyobbakra nőhetnek földi társaiknál. E felkavart por jelentős szerepet kap a Mars klímájának kialakításában, hiszen a ritka légkörben lebegve csillapítja a nappalok és éjszakák közti hőingást.

A porördög szeme 50 méter széles volt, az árnyékából ítélve pedig 650 méter magas lehetett. Ez elég méretes, de közel sem a legnagyobb, amit valaha megfigyeltünk a vörös bolygón: 2012 márciusában ugyanez a szonda egy 20 kilométer magas porördögöt fényképezett, bár széltében nem volt sokkal nagyobb, mint a most felfedezett jelenség, 70 méter átmérőjű volt a tölcsére.

Földönkívüli űrkikötő a Marson?

Rejtélyes kráterre bukkant a Mars egyik vulkánján a NASA marsjárója. Az élénk fantáziájúak szerint nem kizárt, hogy a felfedezésnek köze van a földönkívüliekhez, ezt azonban eddig nem bizonyította semmi.

A Pavonis Mons nevű vulkánon található lyuk a tudósok szerint valójában egy föld alatti bejárat, és már 2011-ben tudomást szereztek róla, azóta vizsgálják.

„A kutatások és az újabb fotók alapján megállapítottuk, hogy a kráter körülbelül 35 méter átmérőjű, a föld alatti vájat pedig nagyjából 20 méter mély lehet. Az egész nagyon érdekes, arra enged következtetni, hogy van élet a vörös bolygón” 

– magyarázta Robert Nemiroff, a NASA egyik kutatója.

A NASA bejelentette, hogy tovább fogják vizsgálni a krátert.

Pókok lepték el a Mars bolygó felszínét?

Ijesztő pókok lepték el a Mars bolygó felszínét, ezért arra kérünk mindenkit, hogy zárkózzon be, és ne nyisson ajtót senkinek – ez a mondat tökéletesen passzolna egy világvége típusú mozifilmbe, a valóságban azonban nincs ok a pánikra, pusztán arról van szó, hogy a Mars ismét bebizonyította, tud még számunkra új dolgot mutatni.

A Mars Reconnaissance Orbiter űrszonda kamerájának köszönheti a NASA azokat a rendkívüli felvételeket, melyek az utóbbi időben napvilágra kerültek. Az űrkutatási hivatal fotói meglehetősen fura, pókszerű jelenségeket ábrázolnak, melyek külsőre nagyon hasonlítanak az ízeltlábúakhoz, de valójában teljesen másról van szó.

A fura képződmény tavasszal látható, amikor a Mars időszakos, szén-dioxid-összetételű jégsapkája szublimál.

Reng a Mars

Szeizmikus aktivitást mutat a Mars belseje a rengések megfigyelése alapján, a 2018-ban landolt NASA űrszonda, az InSight első eredményei szerint.

Eddig összesen 450 marsrengést figyeltek meg, melyek információval szolgálnak a bolygó belsejéről. Ezek közül eddig 174-et értékeltek ki, melyek a misszió első tíz hónapjában történtek. Az eredmények azt mutatják, „hogy a Mars egy szeizmikusan aktív bolygó, melynek lemezmozgásai elsősorban a Cerberus Fossae régióra jellemzőek. Ez jól passzol a régióban látható vetődésekhez. Összességében a Mars aktívabb, mint ahogyan sokan várták, de az adatok egybevágnak a modellek becsléseivel, melyeket a misszió tervezésekor végeztünk” – foglalta össze Günter Kargl, az Osztrák Tudományos Akadémia (ÖAW) Űrkutató Intézetének (IWF) munkatársa.

Az eddig kiértékelt marsrengések közül 24-nek volt 3 és 4 között a magnitúdója. Ezeknek a rengéseknek a hullámai a Mars köpenye által terjednek szét. A többi 150 rengés kisebb magnitúdójú volt, a rengéseik központja nem volt olyan mélyen, a hullámok pedig magasabb frekvenciájúak voltak, melyek aztán csak a bolygó kérgében terjedtek szét.

„A marsrengések hasonló tulajdonságúak, mint amilyeneket az Apollo-missziók korában a Holdon megfigyeltek. Tíz-húsz percig tartanak, mivel hullámaik a Mars kérgének tulajdonságai miatt erősen szétszóródnak” – mondta el Domenico Giardini, az ETH kutatója.

A szakértő feltételezése szerint a szeizmikus aktivitás a Marson nemcsak a lehűlés és ezzel a bolygó zsugorodásának következménye, hanem tektonikus feszültségek is okozzák. A Marson felszabaduló teljes szeizmikus energia mennyisége a Földre és a Holdra jellemző érték között van.

Zöld fény a Mars körül

Zöld fényt észleltek a Mars légkörében. Hasonló fényt látnak időnként az asztronauták, amikor a Föld tányérjának peremére tekintenek.

A fény az oxigénatomok és a napfény reakciójából születik. A jelenségről régóta sejtették, hogy más bolygóknál is létezhet, az európai-orosz Trace Gas Orbiter (TGO) nevű űrszonda azonban az első, mely ilyen megfigyelést tett a Földön kívül.

A most megfigyelt fény különbözik a klasszikus sarki jelenségektől, mint amilyen az északi vagy déli fény. A fénykibocsátás a légköri molekulák és a Napból érkező töltött részecskék ütközéseinek eredménye. A Földön ezt a kölcsönhatást jelentősen befolyásolja a bolygó erős mágneses mezeje, mely ezeket a részecskéket a sarkok felé vonzza.

Más okozza, mint a földi sarki fényt

A fény a Marson nem így fókuszálódik, mivel ennek a bolygónak nincsen globális mágneses mezeje, ennek ellenére a fényjelenség létezik. A Föld peremén látható és a TGO által a Marsnál észlelt zöldes fény eredete ugyanis eltérő. A napfény mindkét esetben teszi a dolgát: megnöveli az oxigénatomok energiaszintjét, majd amikor azok visszakerülnek nyugalmi állapotukba, fényt bocsátanak ki.

A Föld bőségesen tartalmaz oxigént a légkörében, a Marson azonban jórészt csak a szén-dioxid lebomlásának termékeként van jelen. A napfény a szén-dioxid egyik oxigénatomját szabadítja fel, és ennek az atomnak az áthelyeződése okozza a zöldes fényt.

A TGO az oxigénatomot Nomad spektrométerével észleli, mely nagyon különleges magasságban végzi a megfigyelést, 80-120 kilométerrel a felszín felett. A pontos magasság a szén-dioxid nyomásától függ.

„A fénykibocsátás magasságának megfigyelése alapján meg lehet mondani, milyen vastag a légkör, és hogyan változik”

mondta Manish Patel, a brit Open University kutatója.

Ezek az információk segíthetik a következő missziókat is, a zöld fény megfigyelése ugyanis segítheti azokat az eszközöket, melyek a Mars-szondák légkörbe való belépését, süllyedését és landolását irányítják. A kutatók eredményeikről a Nature Astronomy című tudományos lapban számoltak be.

Élet a Marson

Közelebb kerültünk a válaszhoz, hogy lehet-e a Marson élet. Szerették volna kideríteni, hogy élhet-e a földihez hasonló létforma a vörös bolygón.

A Mars bolygón található vizeket kutatta az amerikai Hold- és Bolygótudományi Intézet. Edgard Rivera-Valentin kollégáival együtt a Marson levő éghajlatot vizsgálták.

A klímát azért elemezték, mert a légkörből és a műholdak segítségével nyert adatokkal szerették volna kideríteni, hogy élhet-e a földihez hasonló létforma a vörös bolygón.

A bolygón uralkodó viszonyok miatt folyékony állapotban csak a magas sókoncentrációjú vizek képesek megmaradni. A száraz légkör és az alacsony hőmérséklet miatt a felszíni vizek gyakorlatilag azonnal megfagynak vagy elpárolognak. Ha sót tartalmaznak, akkor lassabban fagynak be, vagy párolognak el. Mivel a víz a földi élet kialakulásának is kulcsfontosságú eleme volt, így a kutatás alatt az amerikai szakemberek a Mars azon területeit vizsgálták meg alaposabban, ahol a folyadék hosszabb időn át is jelen tudott lenni.

Ahogyan a marsi klímát lemodellezték, megnézték, hogy a vizes sóoldatok mennyi ideig maradhatnak folyékony állapotban. Ahhoz, hogy a vizek folyékony állapotban megmaradjanak, nagyon alacsony hőmérsékletre van szükség, ami akár -48 Celsius-fok is lehet. A földi, vagy ahhoz hasonló élet bizonyítottan nem képes fennmaradni ilyen körülmények között.

Ráadásul a Marson található vizek az év 98%-ában nincsenek jelen, az idő maradék 2%-ában a bolygónak majdnem a felét ellepik. Ugyan vannak olyan földi életformák, melyek képesek extrém körülmények között is fennmaradni, ezeket a környezeti adottságokat a jelen ismert földi fajok közül semelyik sem bírná ki. 

Mivel a sós víz alacsony hőmérsékletében nem bírna semmilyen földi létforma fennmaradni, ez a friss eredmény arra utal, hogy valószínűleg nincs élet a Marson.

Víz a Marson

Két különböző forrásból származik a marsi víz – állapították meg kutatók a vörös bolygóról származó meteoritok elemzése révén.

Az Arizonai Egyetem hold- és bolygókutató laboratóriumában dolgozó Jessica Barnes és kollégái két marsi meteoritot, a Northwest Africa 7034 jelzésű kőzetet, becenevén a Fekete Szépséget, valamint az ALH 84001-et - Allan Hills - vetették alá vegyi analízisnek, hogy feltárják a planéta múltját, beleértve kialakulásának folyamatát és vízkészletének forrását.

A kutatók kétféle hidrogénizotópra fókuszáltak a vizsgálatuk során: a könnyűhidrogénre (prócium) és a nehézhidrogénre (deutérium), ugyanis ezek aránya alapján fel lehet térképezni a kőzetekben található víznyomok eredetét.

A két marsi meteorit izotópvizsgálatának eredményei azt sugallják, hogy a marsi víz két különböző forrásból származik.

Két különböző, egymástól jelentősen eltérő vízkészlettel rendelkező bolygócsíra ütközhetett egymással, és soha nem keveredtek össze teljesen.

A Mars belsejében lévő, két eltérő forrásból származó víz elárulhat nekünk valamit azokról az objektumokról, amelyeknek ütközéses összeállásából létrejöttek a belső kőzetbolygók.

Furcsa felhő a Marson

A látvány alapján elsőre akár azt is hihetnénk, hogy a 20 km magas Arsia Mons aktivizálódott a szomszéd bolygón. Ez persze igencsak meglepő lenne, hiszen a Mars történetében réges-rég, sok millió éve elmúlt az az időszak, amikor a vulkánjai aktívak voltak. A bolygó egyenlítőjéhez közel fekvő Arsia Mons furcsa, elnyúlt és hosszú felhőjének tehát egy sokkal kézenfekvőbb magyarázata kell legyen.

Az ESA Mars Express űrszondája szeptember 13-a óta figyelte a mostani légköri jelenséget, ami meteorológiai szakkifejezéssel egy ún. orografikus felhő.

Ilyesmi a Földön is gyakran létrejön, amikor a légáramlás útjába kerülő domborzat – jelen esetben a nagy vulkáni hegy – hatására a légtömegek magasabbra emelkednek. Ha a környezeti feltételek kedvezőek, akkor a levegőben levő vízpárából a magasabb és egyben hidegebb helyen apró jégkristályok fagynak ki, ezek alkotják a felhőt.

A jelenség függ attól is, hogy mennyi por van a levegőben – a bolygón pedig nem is olyan rég még globális porvihar dúlt. A felhő időben változó alakját és kiterjedését a szél- és terepviszonyok határozzák meg. A Marson is többször figyeltek meg ilyesmit, például az indiai Mars-szonda is fényképezett ilyet 2015-ben.

A mérésektől a marsi légkörre vonatkozó új tudományos eredményeket remélnek.

Fekete lyuk a Naprendszerben?

Asztrofizikusok egy csoportja azt gondolja, hogy sikerülhet megtalálni a választ a Földnek is otthont adó Naprendszer egyik hosszú idő óta megfejtetlen rejtélyére. Szerintük ugyanis a Nap körül a nyolc elismert bolygó mellett egy fekete lyuk is keringhet, és ő képezheti a Naprendszer már több hipotézisben posztulált kilencedik „bolygóját”, ami több gravitációs és fejlődéstörténeti anomáliára is magyarázattal szolgálhat.

Bár a fekete lyukak azonosítása óriási kihívást jelent, hiszen közvetlenül nem láthatók, a kutatók most egy új módszert dolgoztak ki az elmélet igazolására. Elképzelésünk szerint ugyanis az éjszakai égbolt több mint egy éven át tartó módszeres fotózásával igazolni lehetne a Naprendszer határán keringő fekete lyuk létezését. Utóbbi ugyanis a feltevések szerint időnként elfogyaszt egy-egy kisebb üstököst, aminek során egyedi felvillanások keletkeznek - a megfigyelés révén pedig ezeket észre lehetne venni, és ezen keresztül a fekete lyuk pontos pozícióját is meg lehetne határozni.

Egy másik ötlet szerint ehelyett aprócska űrszondákat kellene kiküldeni a Földről a Naprendszer szélei felé minden irányban, és az azok által gyűjtött gravitációs adatok, illetve a pályájuk megváltozásából lehetne a fekete lyuk jelenlétére következtetni. Ha ez sikerülne, ezt követően akár részletesebb adatgyűjtésre is képes szondákat lehetne célzottan a különleges űrbeli képződményhez küldeni, ami mellesleg a fizika számos, jelenleg vitatott elméletének igazolására vagy éppen cáfolatára is lehetőséget adhatna.

Ha egyébként a Naprendszer határán valóban valahol egy fekete lyuk is kering, attól itt a Földön nem kell különösebben félnünk. Az egyébként mindent – még a fényt is – elnyelni képes objektum ugyanis ilyen távolságban csak olyan hatással lenne ránk, mint egy, a tömegével egyező méretű közönséges bolygó tenné. Utóbbihoz képest az egyetlen veszélyt az jelentheti, ha nem ismerjük pozícióját, amely esetben – láthatatlansága folytán – könnyebben tévedhetnek szondák vagy akár űrhajók is végzetesen közel hozzá láthatatlansága miatt, mint egy közönséges planétához, amely felülete a Nap fényét legalább részlegesen visszaveri.

Idegenek az űrben?

(Episode 1.)

Éppen a Nemzetközi Űrállomásról videózta a sarki fényt az egyik orosz kozmonauta, Ivan Vagner, amikor öt rejtélyes fénypont jelent meg felvételen.

„A videón a sarki fény mellett valami egészen más is feltűnik” – osztotta meg felfedezését Twitter-bejegyzésében Vagner. A különös jelenség a videó 9. és 12. másodperce között látható: 5 objektum fénylik fel egymástól azonos távolságra, majd pillanatokkal később ismét beleolvadnak a sötétségbe. A kozmonauta a videót elküldte az orosz űrügynökségnek, a Roszkoszmosznak, akik jelenleg is vizsgálják a felvételt.

Az űrkutatással és csillagászattal foglalkozó Space.com portál szerint azonban a filmen nagy valószínűséggel nem idegen űreszközök, hanem műholdak láthatóak, egészen pontosan a SpaceX Starlink flottája teszi tiszteletét a felvételen.

Vagner videója ugyanis augusztus 18-án készült, egy nappal az után, hogy az amerikai magáncég felbocsátotta legújabb szatellitjeit.

A mostanihoz nagyon hasonló fényjelenségeket észleltek áprilisban az űrállomás dolgozói, akkor kiderült, hogy korábban pályára állított Starlink műholdakat láttak az űrhajósok.

Idegenek az űrben?

(Episode 2.)

Még 2018-ban egy titokzatos, szivarformájú objektum lépett a Naprendszerbe. Oumuamua névre keresztelték el, ami hawaii nyelven azt jelenti: „elsőként érkező távoli üzenet”. Szokatlan formája és viselkedése miatt sokáig nem tudták eldönteni, milyen fajta égitest lehet, végül a kutatók az üstököseredet mellett tették le voksukat. Néhány tudós azonban vitatja ezt az elméletet, és egy mostanában megjelent új tanulmányban sokkal sci-fi-ízűbb teóriát vettek elő: az objektum inkább hasonlít egy idegen civilizáció által tervezett űreszközre, mint kozmikus jéghegyre.

Ha összevetjük az általunk jól ismert üstökösökkel, a Naprendszert azóta elhagyó, nagyjából 800 méter hosszú Oumuamua külalakja és viselkedése valóban egészen különös volt;

amikor a Föld közelébe ért, mozgása felgyorsult, mintha meglökték volna.

Mai napig nincs kielégítő magyarázat arra, ez miként történhetett.

Elméletek persze akadnak, ám ezek többsége természetes okokat feltételez a háttérben. Eszerint az objektumot hidrogén alkotja, ami napközelbe érve elpárolog, és ez a láthatatlanul távozó gáz hajtja meg az üstököst.

Ezt vitatja az a tanulmány, amit augusztus 17-én publikáltak az egyébként rangos The Astrophysical Journal Letters című csillagászati folyóiratban. A szerzők szerint a hidrogén-hipotézis nem működne a valóságban.

Hogyan viselkedik egy hidrogén alkotta üstökös?

Mielőtt erre rátérnénk, érdemes a hidrogén-hipotézist kicsit alaposabban megismerni.

Az Oumuamua csillagközi eredete akkor vált nyilvánvalóvá, amikor megállapították, hogy pályája hiperbolikus, és elhagyta a Naprendszert.

Az első furcsaság, ami a csillagászoknak feltűnt, hogy eltérően a többi üstököstől, nem húzott csóvát maga után.

Az üstökösök jellemzően a Naptól távolabb eső területekről származnak, a felszínükön lévő jég pedig azonnal párologni kezd, amint a csillagunkat megközelítik. Ez a kigázosodás valójában a csóva, amit szinte minden kométánál megfigyelhetünk. A távozó gáz úgy hajtja az üstökösöket, akár a rakétahajtómű, és mivel a Nap közelében a párolgás erősebb, elképzelhető, hogy az égitest itt nagyobb lendületet kaphat.

Szintén a The Astrophysical Journal Letters közölte azt a korábbi tanulmányt, ami szerint az Oumuamua részben vagy egészben molekuláris hidrogénből (H₂) áll.

A hidrogén fagyáspontja -259,2 Celsius-fok, vagyis az ilyen anyagból felépülő objektumok csak nagyon hideg helyen tudnak kialakulni.

A publikáció megállapításai alapján azonban egyáltalán nem elképzelhetetlen a „hidrogénüstökösök” létezése, ezek kigázosodását pedig a Földről nem tudnánk megfigyelni – így a csóvájukat sem láthatjuk.

Mi a baj a természetes okokat magyarázó elmélettel?

Hoang és Loeb számításai szerint

már a leghalványabb csillagfény is meg tudja akasztani az Oumuamua méretű hidrogénüstökösök kialakulásának folyamatát

– a hidrogén alkotta jégszemcsék még az előtt megolvadnak, hogy nagyobb égitestekké állnának össze. Az meg egyenesen lehetetlen szerintük, hogy egy óriás hidrogénjéghegy úgy utazzon több fényévnyi távolságot, hogy időközben ne essen szét a csillagok által sugárzott hő hatására.

Loebék igazát még a hidrogén-hipotézist vázoló tanulmány szerzője, Darryl Seligman is elismeri. Éppen emiatt úgy gondolja, hogy az Oumuamua „mindössze” 40 millió éves lehet, és valahonnan a „közelből” származik. Ez az idő elég ahhoz, hogy a kigázosodás szivar alakú objektumot formáljon az üstökösből anélkül, hogy az darabjaira hullana.

Már csak az a kérdés, mi a származási helye az égitestnek. Ezt valószínűleg sosem fogjuk már biztosan megtudni, Seligman azonban két lehetséges forrást is megjelöl;

a fiatal csillagokat magába foglaló Carina és Columbia csoport 35-40 millió éve formálódott, így akár ezekből a régiókból is kilökődhetett az Oumuamua.

Loebék természetesen vitatják az elképzelést, szerintük a Carina és Columbia nem ideális hely a hidrogénjégtömbök keletkezéséhez, amik inkább nagyobb molekuláris felhők környékén alakulnak ki.

A rejtélyes égitest körüli viták valószínűleg nem csillapodnak majd az elkövetkezendő években sem.